Mostani hetiszakaszunk a szemlélőrojtok (cicit) parancsolatával ér véget. Mi is pontosan ez a parancsolat? Viselni? Nézni? „Azért, hogy emlékezzetek, és megtegyétek minden parancsolatomat, és szentek legyetek I-teneteknek. Én vagyok Ö-való I-tenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptomból.” (15:40-41) Azaz a parancsolat fontos része az emlékezés.
Gondolkodtam azon, mit is jelent az emlékezés parancsolata. Az a feladat, nehogy elfelejtsük, hogy vannak parancsolataink, illetve az Ö-való hozott minket ki Egyiptomból? Nem gondolom, hogy bárki akár csak egy pillanatra is megfeledkezett volna erről! Azt a lehetőséget is kizárnám, hogy a szemlélőrojtok láttán valakinek eszébe jut mind a 613 tórai parancsolat. Akkor hát mi lehet itt a parancs?
Tovább nehezíti a megértést, hogy hogyan teljesítjük ezt a parancsot: minden reggel és este elmondjuk egyszer a Smát, és ennek utolsó bekezdése éppen a fent idézett tórai szakasz. Mégis, minek kellene történnie azáltal, hogy ugyanazt a szöveget napjában kétszer elrecitáljuk? Biztosan nem az a cél, hogy megunjuk, vagy megtanuljuk gépiesen elmondani, mint egyfajta mantrát!
Talán jobban megérthetjük mindezt Rámchál (Mose Cháim Luzzato, 1707-1746, Olaszország) egy híres tanítása alapján: minden parancsolat, ami a Tórában van, magában hordozza a szellemi felemelkedés lehetőségét, melyet bármikor kiaknázhatunk. Az emlékezés is egy ilyen lehetőség. Nem a tényszerű adatokra való emlékezés, hanem az élmény újbóli átélése, az érzelmi emlékezet.
Nemrégiben kezünkbe került feleségem régi naptára, abból az évből, amikor az esküvőnk volt. Újra felelevenítettük azokat az időket, amikor még álmodozva tervezgettük közös jövőnket. Ez a fajta emlékezés – feltöltődés.
A Hálél zsoltárokban ezt mondjuk: „Mivel viszonozzam az Ö-valónak minden jócselekedét, amit velem tett?” (116:12) Az emberi létezés alapélménye a felejtés. Ha ez nem lenne, mindig emlékeznénk minden csodára, ami életünk során történt velünk. Ebben az állapotban képtelenség lenne bármit is helytelenül cselekednünk, ugyanis tudatában lennénk az Ö-való jóságának. Nem bírnánk a tükörbe nézni: hogyan is viselkedhetek így a Teremtővel azok után, amit értem tett?
A zsidó vallás egyik alappillére az emberi nagyságba, fejlődésbe vetett hit. Képesek vagyunk arra, hogy az emlékezés által eljussunk erre a magas szintre, ahol érzékeljük, felismerjük a jót, amit I-tentől kaptunk. Ezt hívjuk úgy, hogy hákárát hátov, a jó felismerése. Ez voltaképpen a hálaérzet egy magasabb foka. Ez az a fejlődési lehetőség, potenciál, ami a szemlélőrojtok parancsolatában el van rejtve.