Csodálatos átváltozásnak lehetünk tanúi a hetiszakaszban. A bosszúéhes Ézsau egyik pillanatban még 40 vitéz társaságában vonul fivére, Jákob ellen. Néhány mondattal később, talán éppen Jákob ajándékainak és imájának hatására, már egy egész másik Ézsaut látunk, aki testvére nyakába borulva kérleli, hogy most, hogy visszajött, maradjanak együtt, éljenek együtt. Micsoda családi idill képe bontakozik ki előttünk!
Ehhez képest meglepő lehet Jákob reakciója, aki, úgy tűnik, ismét jól rászedi Ézsaut. A gyenge és kicsiny jószágra hivatkozik, hogy ha nagyon hajtják, Ézsau tempójában, hamar elhullik, ezért hadd menjen ő hátul, és majd utoléri Ézsaut később, és akkor megvalósulhat ez az idilli kép. Ami a valóságban persze mind a mai napig nem következett be. Miért tett ilyet Jákob, miért nem fogadta el ezt a lovagias ajánlatot?
A Bét Hálévi nevű kommentátor nem annyira lepődik meg Jákob ezen reakcióján. Sőt, valójában ő már az Ézsauval való találkozás előtt felfedezte Jákob szavaiban ennek a jelenetnek az előképét. „Ments meg a bátyám kezéből, Ézsau kezéből” (Mózes 1., 32,12), így fohászkodik. Miért a furcsa fogalmazás: „bátyám kezéből”, majd utána „Ézsau kezéből”? Hiszen mindenki számára világos, hogy Ézsau az ő bátyja!
A Bét Hálévi így válaszol: a kétféle fogalmazás megfelel kétféle megmenekülésnek. Jákob meg akar menekülni „Ézsau kezéből”, a bosszúéhes, gonosz ember kezéből, nehogy megtámadja őt, fizikai értelemben. Ha ez megvan, még mindig szükséges megmenekülnie „bátyja kezéből”, aki, mint testvérére nem támad rá, viszont mint családtagra, hatással van az ő és családja életére. Jákob jól tudja, hogy Ézsau életformája és az a személyes példa, amit Ézsau jelent a saját családja, gyerekei, unokái felé, nem feltétlenül a lehető legelőnyösebb.
A zsidó életmód számos előnyével sok mindenki egyetért, elméleti szinten. A szekuláris társadalom egy része tisztelettel adózik a vallásosak elkötelezettsége iránt, melyet a család, a tanulás mellett tanúsítanak. Mindenki elismeri, hogy a vallásos negyedekben a bűnözés lényegesen alacsonyabb. Ugyanakkor a tipikusan zsidós bezárkózást, „gettósodást” már kevesebben kedvelik. Ez a fajta mentalitás ellentmond a kulturális nyitottság, sokszínűség értékeinek.
Éppen ez Jákob dilemmája, amikor bátyjával, a más utakon járó Ézsauval találkozik. Melyik érték a fontosabb számomra? A multikulturalizmus, esetleg a nagycsaládi összetartás, vagy azok az értékek, melyek Ézsau családjában esetleg nincsenek meg? A minél jobb döntés meghozásához Jákob átlátta, hogy sem ő, sem családja nem „immunis”. A környezet, a társaság, a barátok igenis hatással vannak még a legnagyobb emberekre is. Ahogy Rámbám írja: „Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy gondolatai és cselekedetei társai felé húzzák, és úgy viselkedik, ahogyan mások viselkednek abban az országban, ahol ő lakik” (Hilchot Déot 6,1).
Való igaz, hogy helye van a kommunikációnak és a nyitottságnak, de ugyanúgy helye van az elmélyülésnek és a bezárkózásnak is. Ugyanúgy, ahogy az egyes emberek mindennapjaiban vannak extrovertált és introvertált pillanatok, ugyanez a gondolat érvényes a nemzetekre is. A zsidó népen belüli csoportokban is megoszlanak a feladatok. Vannak olyan csoportok, melyek felvállalják a nyitottságot, annak minden veszélyével együtt, és vannak csoportok, melyek falakat vonnak maguk köré és bezárkóznak a „gettóba”. Bizonyos értelemben Jákob is ezt a bezárkózást választotta, és ezzel a döntésével egy tiszta jövőt alapozott meg a születendő zsidó népnek.