Mióta ünnepeljük Peszáchot, az Egyiptomból való kivonulás ünnepét? A mostani hetiszakaszunk szerint a legelsőt ott a helyszínen ünnepeltük, azon a bizonyos estén (ahogyan a Tóra hívja, lél simurim, azaz „az őrizet éjjele”), amikor az Örökkévaló saját kezűleg ment végig Egyiptomon és elpusztított minden elsőszülöttet. Mikor ünnepelték másodszorra? Természetesen a pusztában, miután kijöttek. És mikor harmadszorra? Az alábbiakat rögtön az ajtófélfára kent vér emlékére bemutatandó peszách áldozatról szóló rész után olvashatjuk:
„És lesz, amikor bemész a földre […], őrizzétek meg ezt a szolgálatot.” (Mózes 2., 12,25)
Azaz negyven évvel az után a bizonyos első Peszách után! A kettő között pedig 39 év szünet? Majdnem, ugyanis a második év Peszáchjára külön tórai parancs vonatkozik (Mózes 4., 9,1). Mi lehet az oka ennek a hosszú szünetnek?
Peszách nem más, mint a szabadság ünnepe. Ahogy Sir Isaiah Berlin (1909-1997, Nagy-Britannia), a híres zsidó filozófus mondta, kétféle szabadság létezik: negatív és pozitív. A negatív szabadság azt jelenti, hogy szabadok vagyunk valamitől: nem nyomnak el minket, nem kényszerítenek semmire. A pozitív szabadság azt jelenti, hogy szabadok vagyunk valamire. Szabad alkotnunk, szabad beszélnünk, szabad gondolkodnunk.
Peszáchkor megünnepeljük mindkettőt. A kivonulás során megszabadulunk a Fáraó elnyomatása alól, ezzel megszerezzük a negatív szabadságot. Néppé alakulunk, de nincs még közös cél, amiért dolgozzunk. A Szináj-hegyi kinyilatkoztatásnál megkapjuk a célt, ezzel együtt a pozitív szabadságot is. Nép leszünk, melynek feladata van: a Tóra tanulása és az Örökkévaló szolgálata. A közösséget a közös cél kovácsolja össze.
A korbán peszách, azaz peszácháldozat, ami ennek a szabadságnak a megszerzésére emlékeztet, 38 éven keresztül nem lett bemutatva. A Tóra úgy rendelkezett, hogy ne mutassuk be addig, amíg nem mentünk be Izrael földjére. Talán ez a föld szimbolizálja azt a közös célt, aminek a megszerzése jelenti az igazi szabadságot.