Felépült a Szentély, és a zsidó nép izgatottan használatba veszi. Mózes, Áron, a leviták, és az egész nép kíváncsian várakozik, hogy vajon milyen lesz majd ott áldozni. Áron, a főpap „lámpalázas”. Mózes ösztönzi, noszogatja, menj, menj csak bátran! Ne szégyenlősködj!
Rásinak szemet szúr, hogy az ezen eseményeket leíró tórai szövegben szinte egy teljes mondat felesleges. Miért írja le külön a Tóra, hogy Mózes kérte Áront, hogy „közeledjen”, menjen és mutassa be az áldozatot? Erre bárki könnyen magától is rájöhet, aki a szöveget olvassa. Hacsak nem valami plusz dolgot akar itt nekünk tanítani: Áron szégyenlős volt, valami miatt restellt odamenni a sok ember előtt és bemutatni az áldozatot. „Lekách nivchártá!” - erre választattál! - mondja Mózes Áronnak, Rási magyarázata szerint.
Ebből a kis epizódból azt is kitanulhatjuk, hogy mi magunk mire választattunk, tanítja a Vilna Gáon. Ahogyan Áron arra választatott, hogy legyőzze a természetes szégyenlősségét, ugyanúgy mi is, ha azt érezzük, hogy valamilyen tulajdonság gyakorlása különösen nehezünkre esik, akkor abban egy különleges „kijavítás” (tikun) van a számunkra.
Amikor először hallottam ezt a magyarázatot, alig akartam hinni a füleimnek. Arra választattunk, ami nem megy? A nyugati kultúrának egyik központi gondolata éppen az, hogy arra választattunk, ami nagyon megy! Amiben specialisták tudunk lenni, azzal tudunk a leginkább hasznára válni a társadalomnak! A Vilna Gáont talán nem érdekli, hogy a társadalom hasznos tagjává váljunk?
Mondjuk úgy, hogy nem ez az egyetlen cél. Rabbi Neugroschell, a legutóbbi vendégelőadónk Ráckevén így tanította: mindenki azt szeretné, ha a veleszületett jó tulajdonságaiért szeretnék őt az emberek, a veleszületett hiányosságait pedig figyelmen kívül hagynák. Ez kellemes, ámde értéktelen élet lenne. Azokon a tulajdonságainkon is dolgoznunk kell, amiket nagyon nehéznek érzünk. Sőt, tanítja a Vilna Gáon, ezekben a tulajdonságokban egy különleges plusz lehetőség is rejlik a számunkra: ezekben tudunk a legnagyobbat fejlődni. A legalacsonyabb szintről a legmagasabbig juthatunk el, a teljes skálát bejárva.
Tehát minden embernek különleges, egyéni életfeladata van. Az „átlagember” fogalma nem létezik, hiába érzik magukat olyan sokan „átlagosnak”. Sokféle tulajdonság szempontjából mérhetőek az emberek (ezért hívjuk héberül a tulajdonságot midának, azaz mértéknek). Elviekben kiszámolhatnánk minden ilyen tulajdonság szerint az átlagosat. Viszont nem találnánk olyan embert, akire az összes mérce átlagos értéket mutat. Mindnyájunknak a szélsőségek felé kileng egyik-másik mértéke. Tudjuk például, hogy Ábrahám a cheszed, Izsák a gevurá, Jákob az emet tulajdonságát vitte tökéletes szintre, mivel számukra ezek voltak azok, amik természetes könnyedséggel mentek. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy például Ábrahám ne lett volna nagyon magas szinten a másik két tulajdonságban is!
Összefoglalva: életfeladatunkat megtudhatjuk abból, hogy a többi emberhez képest melyik tulajdonságokban vagyunk kiemelkedően jók vagy rosszak. Ez meghatározza a két fő fejlődési irányt is. Amiben kiemelkedően jók vagyunk, azt tökélyre tudjuk fejleszteni. Viszont még az is, ami különösen nehezen megy, az is olyan dolog, amire „választattunk”.