A tanítás egy hatalmas talmudi vitát tárgyal, amely a Szanhedrin traktátus 47. oldalán található. A vita egy korábban elkezdett témához kapcsolódik, amelynek középpontjában a következő kérdés áll: hozhat-e a halál engesztelést?
A szugja egy különös, elméleti esetet vizsgál: mi történik, ha valaki egy áldozati állat (korban) felajánlása közben átmenetileg lemond zsidó identitásáról, majd visszatér hozzá? Az átmeneti lelki kiválás arra elég, hogy a korban státusza megszűnjön, de a vallási kötelezettségek alól nem mentesíti az illetőt. Ez a szituáció csak akkor rendezhető, ha az illető teshuvát (bűnbánatot, megtérést) csinál. A vita azonban egy olyan esettel foglalkozik, amikor ez nem történik meg: az ir hanidahat (bálványimádó város) esetével, ahol az ítélet végrehajtásra kerül, anélkül, hogy a bűnösök teshuvát végeztek volna.
A három talmudi álláspont
Rav Joszéf véleménye
Rav Joszéf a legegyszerűbb és legbőkezűbb álláspontot képviseli: a halál minden további feltétel nélkül engesztelést hoz. Tesuva (megtérés) nélkül is. Ezt mindenféle megkötés nélkül, egyértelműen állítja.
Abaje véleménye
Abaje nem fogadja el ezt az egyszerű képletet. Szerinte a halál önmagában nem elegendő, a bűnösnek teshuvát kell tennie. Felhívja a figyelmet arra, hogy a halacha (zsidó vallásjog) szerint, ha valaki halálos ágyán van, köteles elvégezni az előírt szertartásokat: el kell mondania a Smát és a Vidujt (gyónást). A törvény alapelve: „Térj meg halálod előtt egy nappal.” Egy lassú, hosszan tartó halálnál az embernek megvan a lehetősége, és ezzel a lehetőséggel élnie is kell.
Ugyanakkor Abaje bevezet egy kivételt: ha valaki hirtelen hal meg – például elüti az autó – és fizikailag nem volt ideje tesuvát tenni, az számíthat egyfajta engesztelésnek. A logika az, hogy nem volt mit tennie.
Fontos kikötés Abaje szerint: a szabály csak a harugé malchusz esetére vonatkozik, azaz arra, akit egy diktatórikus, elnyomó rendszer végzett ki, és nem a tórai bíróság (bét din) által végrehajtott kivégzésre. A tórai eljárásrend ugyanis kifejezetten előírja, hogy a kivégzés előtt a bűnösnek tesuvát kell tennie – ez az eljárás kötelező része. Ezért a bét din által kivégzett személy esetében nem áll fenn a „nem volt ideje” körülmény.
Abaje bizonyítékát hetiszakaszunkból, a Tórából meríti.
Ráva véleménye
Ráva álláspontja rendkívül szokatlan a talmudi érvelés szempontjából, mivel ő egy zsoltárból (Tehilim/Zsoltárok) vezet le halachikus következtetést. Ez azért feltűnő, mert a törvényt általában a tannaiták szokták a Tórából levezetni, nem az amoriták egy zsoltárból.
Ráva a következő zsoltárszakaszt idézi (Zsoltárok 79:2):
„Népek jöttek a te örökségedbe, megszentségtelenítették a te szent csarnokodat. Adták a te szolgáidnak a tetemét eledelül az égi madaraknak, a te jámboraidnak testét a földi vadaknak.”
A versben két kifejezés szerepel: avadecha (szolgáid) és chaszidecha (jámborjaid). Ráva nem fogadja el, hogy ez puszta szóismétlés volna – szerinte a két szó két külön csoportot jelöl. A chaszidim (jámborok) egyértelműen az igaz emberek. De kik lehetnek a „szolgák”?
Ráva válasza megdöbbentő: azok, akik eredetileg halálos büntetést érdemeltek, súlyos bűnöket követtek el. Mégis, miután meghaltak, a zsoltár avadecha-nak, „szolgájának” nevezi őket. Ez azt jelenti, hogy a halál után, a kivégzés után, már „szolgaként” tekint rájuk az Örökkévaló.
Talán párhuzam vonható a Pirké Ávot egyik mondásával: ha valaki bíró elé kerül, a bírónak eleve úgy kell tekintenie az előtte állókra, mint akik potenciálisan hazudnak és rosszindulatúak. De ha magukra vették az ítéletet és elfogadták azt – akkor úgy kell tekinteni rájuk, mint cádikokra (igazakra). Ez hasonlít Ráva gondolatmenetéhez.
A vita szerkezete és következtetései
Abaje megkérdőjelezi Ráva érvelését azzal, hogy a bét din által kivégzett bűnözőt nem lehet a harugé malchusz (diktatúra által megölt) kategóriájával összehasonlítani. A kettő egészen más: az egyik tórai eljáráson ment keresztül, amely magában foglalja a teshuva kötelezettségét; a másik esetében az elnyomó hatalom éppen a vallásosság ellen lép fel, és ott nincs ilyen eljárás.
Ráva álláspontja a három lehetséges végkimenetel közül a legszélesebb körű: az engesztelés nem korlátozódik sem az igazakra, sem azokra, akiknek módjukban állt teshuvát tenni. A bét din által kivégzett, valódi bűnöző is részesülhet egyfajta isteni elismerésben a halála után.
A harugé malchusz kategóriája és a Rambam
A vita egy különösen fontos fogalom körül forog: kik számítanak harugé malchusznak, azaz „a királyság (az állam) által megölteknek”? A Talmud más helyén, a Peszáchim traktátus 50a oldalán szerepel egy elbeszélés: egy rabbi fiának halálközeli élménye volt, és visszatérve elmesélte, hogy a harugé malchusz számára egy olyan szféra van fenntartva, ahova más ember – még a legtökéletesebb életű sem – nem léphet be. Aki egész életében, születésétől százhúsz éves koráig, kizárólag micvákkal és Tórával foglalkozott, az sem juthat be oda.
A Rambam (Maimonidész) átveszi és törvénykönyvébe foglalja ezt a minősítést, és fel is teszi a kérdést: kik valójában ezek a harugé malchusz? Talán a Rabbi Akivá generációjához tartozó mártírok? Ők valóban tökéletes, feddhetetlen életű bölcsek voltak, akiket kizárólag vallásellenes megfontolásokból végeztek ki a rómaiak.
De ha az ő kiváltságos helyzetük pusztán a mártírhalálból fakad, és nem az egész életük minőségéből, akkor az más következtetésre vezet. A Rambam úgy érvel, hogy a legmagasabb szintű mártíroknak kettős kvalifikációjuk van: egyrészt egy feddhetetlen élet, másrészt a mártírhalál. A kettő együtt emeli őket még e legmagasabb szint fölé is.
A harugé malchusz valódi paradigmatikus esetét a Talmud a lodi mészárlás áldozataiban látja. Ezek cádikok (igazak) voltak, akik önként vállalták a halált, hogy megakadályozzák egy egész közösség lemészárlását – egy koholt vád elfogadásával mentették meg a többieket.
Következtetések
A szugja alapján a következő kép rajzolódik ki:
Az a fajta engesztelés és transzcendens jutalom, amelyet a harugé malchusz kap – ahová más halandó be sem léphet –, nem jár automatikusan mindenkinek, akit erőszakos halál ér. A belépés feltétele nem pusztán az, hogy valaki terrorista vagy elnyomó rendszer áldozata lett.
Ezzel összefüggésben a tanítás megemlít egy responsum-irodalomból vett esetet (Chaszám Szofér): megkérdezték, hogy egy terrorista által megölt személyt – akiről semmi rossz nem volt ismert – szabad-e a feltételezni, hogy bűnei miatt érte ilyen csapás? Ezt a feltételezést a rabbi visszautasítja, annak ellenére, hogy a kérdezők ezt sugalló talmudi helyet is idéznek (Szanhedrin 37b).
Mindenesetre az eddigiekből nem vonható le az az általános következtetés, hogy bárki, akit erőszakos halál ér, automatikusan „csekket kap” az eljövendő világ legelőkelőbb részébe.
A legvalószínűbb összefoglaló álláspont:
- Kapárát (engesztelést) a bűneiért valószínűleg mindenki kap, aki erőszakos halált hal – ezt Ráva alapján el lehet fogadni.
- Azt a különleges, kivételes szférát azonban, amelyet a harugé malchusz legjava – a lodiak, a mártír-cádikok – kapott, nem. Az a rang nem jár automatikusan.