A Sabat traktátus 22b oldalán Ráv Séset egy látszólag egyszerű, ám mélyen elgondolkodtató kérdést tesz fel a menóráról. Az idézett vers így szól:
„Kint a páróheten kívül — az édusz [tanúság] páróhetje előtt — elrendezi azt.”
A „jaaroch” (elrendezi) ige a Tórában jellemzően mindössze két tárggyal kapcsolatban fordul elő: az asztalra helyezendő színkenyerekkel és a menóra fényeivel. A vers itt a menóráról szól, és Ráv Séset nyomban felteszi a kérdést:
Van-e szüksége az Örökkévalónak fényre?
Ő, aki negyven éven keresztül a saját fényével vezette népét a pusztában — hogyan szorulhatna rá arra, hogy mi világítsunk neki?
A Toszfot kérdése
A Toszfot csatlakozik a problémához, de más szögből: miért hivatkozik éppen a negyvenéves pusztai vándorlás csodálatos fényvezetésére? Hiszen az Örökkévaló nemcsak negyven évig, hanem minden időben ad fényt a világnak — napot, holdat, csillagokat, és a modern korban elektromos áramot, amelyek mind az ő teremtő erejéből fakadnak. Miért emelné ki tehát a Talmud éppen ezt a negyven évet?
A Pné Jehosua magyarázata: mi volt Ráv Séset valódi kérdése?
A Pné Jehosua rámutat, hogy Ráv Séset kérdésének valódi súlyát a szövegválasztása adja. Ha csupán a menórával kapcsolatos parancsot akarta volna tárgyalni, kézenfekvő lenne a Trumá vagy a Tecave szakaszt idézni, ahol a menóra elkészítésének és meggyújtásának parancsa szerepel. Ráv Séset azonban a Vajikrá (Leviticus) 24. fejezetét választja — és ez a fejezet majdnem szóról szóra megismétli, amit a Tecave elején olvasunk, néhány apró, ám döntő eltéréssel.
Az egyik ilyen sarkalatos különbség éppen az édusz szó — „tanúság”. A vers bevezető tagmondata szerint ez a menóra a tanúság páróhetje előtt áll. Ez a megfogalmazás Ráv Séset számára nem mellékes: ez az egész kérdés magva.
Az édusz: mi az a tanúság?
Ráv Séset érvelésének csúcsa az, hogy a menóra nem pusztán egy lámpa, hanem tanúság — a nyugati mécs (a hétiágú menóra egyik különleges lángja) csodálatos tulajdonsága révén. Ez a láng ugyanolyan kevés olajat kapott, mint a többi, mégis tovább égett. Ez a fizikailag megmagyarázhatatlan jelenség maga a tanúság: bizonyítéka annak, hogy az Örökkévaló jelenléte (Schina) áthatja Izraelt.
A Pné Jehosua szerint Ráv Séset alapkérdése éppen ez volt: miért nevezi a Tóra „tanúságnak” ezt a helyet? Az édusz szó nem véletlen, és nem díszítő jelző — hanem tartalmi állítás arról, hogy a menóra csodája valamit bizonyít a világ számára.
A Toszfot kérdésének megválaszolása
A Toszfot kérdése — miért hivatkozunk éppen a negyven évre — ezen a ponton válik érthetővé. A nap, a hold, a csillagok, az elektromos fény: ezek nem tanúságok. Lehet, hogy egy hívő ember számára az Örökkévaló teremtésébe vetett hit jele, de önmagukban nem bizonyítanak semmit az Örökkévaló gondoskodásáról, különleges jelenlétéről vagy csodálatos beavatkozásáról.
A negyven éves pusztai vándorlás fénye azonban más: ott az Örökkévaló kifejezetten, csodálatos és természetfeletti módon vezette népét. Ez az a fény, amely valóban tanúság — amely az édusz értelmében bizonyít valamit. Amikor a pusztai vándorlás véget ért, ez a csodálatos vezérlő fény is megszűnt. Ezért éppen ehhez a csodához hasonlítható a menóra nyugati mécsének titokzatos égése.
A szentély rendje és Hanuka
A tanítás egy izgalmas megjegyzést is tartalmaz: a szentélyben a csoda volt a norma. A Pirké Ávotban is szerepel egy lista azokról a csodákról, amelyek rendszeresen megtörténtek a jeruzsálemi Szentélyben. Az a nap, amikor a szentélyben az olaj szokásosnál tovább égett, nem különleges esemény volt — ez volt a megszokott rend.
Ebből következik egy meglepő következtetés Hanukával kapcsolatban: amikor a Makkabeus-felkelés után újra meggyújtották a menórát, és az olaj nyolc napig égett, a csoda nem az volt, hogy valami soha nem látott dolog történt, hanem az, hogy visszaállt a rend. Visszaállt az a szentélybeli norma, hogy ott csoda van. A Hanuka csodája tehát a normalitás visszatérése volt.
A Tóra utalása Hanukára: Vajikrá 24 kontextusa
A tanítás egy figyelemre méltó összefüggésre is rámutat a Vajikrá 24. fejezetének elhelyezkedésével kapcsolatban. Mi áll közvetlenül előtte ebben a fejezetegyüttesben? Az ünnepek felsorolása: Peszach, Savuot, Szukkot, Sminí Áceret. És ezután következik: „Szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván, hogy gyújtsa meg a gyertyákat.” Ez az elrendezés — az ünnepek sorozata után rögtön a menóra meggyújtásának parancsa — a Tóra rejtett utalása Hanukára, amely az ünnepek sorát követi.
Ráv Séset üzenete
A tanítás összefoglaló üzenete Ráv Séset gondolatmenetét követi: a menóra és a nyugati mécs csodája, a negyven éves pusztai vezérlő fény, Hanuka és Purim — mindezek egyetlen nagy témát hordoznak. Az Örökkévaló velünk van. Jóban és rosszban, akkor is, ha mi rosszat cselekszünk, akkor is, ha a történelem sötétnek és reménytelennek látszik.
Hanuka és Purim mindkét esetben nagyon sötéten, nagyon vészjósan indult — a korabeli zsidók aligha ünnepeltek, amikor a híreket olvasták. Mégis nagy ünnep lett belőlük. Ráv Séset szerint az Örökkévaló előre tudta és előre elültette a Tórájában is a megváltás magvait: a menóra parancsa után a Lechem há-pánim, a „jelenlét kenyerei” következnek — a táplálás szimbóluma —, amelyet a Hanuka utáni szakasz tartalmaz. A Purim a fizikai megsemmisülés fenyegetése ellen szól. Ezek sorrendben, egymás után következnek a Tórában.
Ez az, amit Ráv Séset édusznak, tanúságnak nevez: annak bizonyítéka, hogy az Örökkévaló velünk jár — minden körülmények között.