„Nem az égben van” – a hetiszakasz üzenete
„Mert ez a parancsolat, amelyet ma parancsolok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs tőled távol.
Nem az égben van, hogy azt mondanád: ki megy fel értünk az égbe, hogy lehozza nekünk, és hallassa velünk, hogy megtehessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt mondanád: ki kel át értünk a tengeren, hogy elhozza nekünk, és hallassa velünk, hogy megtehessük?
Hanem nagyon közel van hozzád ez a dolog: a szádban és a szívedben van, hogy megtehesd.”
A Tórát úgy alkotta meg az Örökkévaló, hogy passzoljon a zsidó emberhez, a gondolkodásmódjára, logikájára jól rezonáljon. Ez nem olyan, mint mondjuk az atomfizika, amelynek tanulása egyeseknek könnyen, másoknak nehezen megy. Ez a felismerés nagyon lelkesítő volt számomra az utam elején.
A sófárfújás rendje a Misna szerint
A Misna a Ros Hasáná traktátus utolsó fejezetében tárgyalja ezt a témát – ami önmagában is érdekes, hiszen a Misna híresen szokatlanul rendezi a témáit: nem mindig azzal kezd, amire számítanánk. Érdekesség, hogy a Rámbám is hasonló szerkesztési elvet követett a Misné Torában, mint a Misna: nála is jellemzően az adott rész utolsó tanítása hordozza a legmeglepőbb, legújszerűbb gondolatot.
A Misna a fújások rendjét háromféle hangban határozza meg: van egy hosszú, egyenletes hang (tekiá), egy annak harmadrésznyi hosszúságú, megszakított hang (sevárim), és egy még annál is rövidebb, szaggatott hang (truá). Szemléltetésképpen: egy, három, kilenc – a hosszú hang olyan hosszú, mint három közepes hang, a közepes hang pedig olyan hosszú, mint három rövid hang. A legkisebb egység, az „atom”, tovább nem osztható; ebből szorozzuk fel háromra, majd újra háromra.
Hányszor fújunk?
A zsinagógai gyakorlatban hagyományosan száz fújás hangzik el. Idén az első nap szombatra esik, a második napra vasárnap. Mivel szombaton nem fújunk sófárt, ezen a napon marad el a fújás, és a másnapi, második napon halljuk azt.
Miért kilenc a minimum, és miért fújunk mégis százat?
Sulchán Áruch OC 590: A sófárfújás rendje – eredeti szöveg, összefoglaló magyar vázlattal.
A törvény szerint elvileg kilenc fújás hallgatása a kötelező minimum egy Ros Hasánán – nem száz. A Tórában háromszor szerepel a „truá” szó (a fújásra vonatkozóan), mind a Ros Hasánával, mind a Jom Kipurral – pontosabban a jóvél-évi Jom Kipurral – kapcsolatban, és van, ahol ez a szó kétszer is előfordul ugyanarra az alkalomra vonatkozóan. Erre a hagyomány szerint minden egyes fújás elé és mögé egy-egy egyenes hangot (tekiát) is kell fújni, így alakul ki a tekiá–truá–tekiá hármas egység. Mivel ez a mintázat háromszor ismétlődik, összesen kilenc fújás adja ki a Tórából eredő alapkötelezettséget.
A gyakorlatban mégis százat fújunk – ez szokás, nem tórai kötelezettség. Az egyik magyarázat szerint ez arra emlékeztet, hogy Sisera anyja száz sóhajtást hallatott (amikor fiára várt).
Miért harminc az alap, és nem csak kilenc?
A kilenc fújás nem elegendő a gyakorlatban, mert bizonytalanság áll fenn abban, hogy pontosan mit jelent a Tóra „truá” szava. Ismert, hogy a truá és az azt keretező tekiák nem egyenletes hangok, hanem vagy szaggatottak (amit ma truának hívunk: rövid, tü-tü-tü jellegű hangsor), vagy töröttek (amit sevárimnak hívunk: közepes hosszúságú, megszakított hangok), vagy a kettő együtt, egymás után.
A kérdés az, hogy a Tóra „truá” szava melyikre vonatkozik: arra, amit ma truának nevezünk, arra, amit sevárimnak nevezünk, vagy a kettő kombinációjára. Mivel ebben nincs egyértelmű bizonyosság, a kétség eloszlatása érdekében mindhárom lehetőséget lefújjuk, mindegyiket háromszor:
- tekiá – sevárim – truá – tekiá (rövidítve: tásrát)
- tekiá – sevárim – tekiá (rövidítve: tását)
- tekiá – truá – tekiá (rövidítve: tárát)
Mindhárom sorozatot háromszor ismételve összesen harminc fújás hangzik el, és ezzel – bármelyik értelmezés legyen is a helyes – gyakorlatilag teljesítjük a tórai kötelezettséget.