A támaszkodás törvényének tárgyalása a Misna Peszachim traktátusának tizedik fejezetében kezdődik. Ez a fejezet – amelynek neve „Árvé Pészachim” – a pészachi szédereste szokásait tárgyalja, és a talmudi rész ki is egészíti azt az egész évre vonatkozó, kidussal és havdalával kapcsolatos hálákákkal. Éppen ezért ezt az utolsó fejezetet különösen sokat szokták tanulni.
A fejezet első misnája kimondja: még a legszegényebb Izraelben se egyen, amíg nem támaszkodik. A misna jellemzően rejtélyes, tömör megfogalmazással rögzíti a támaszkodás kötelezettségét.
A támaszkodás rabbinikus micva. Lényege nem az, hogy az ember valóban szabad és jól él – mert lehet, hogy szaladnia kell a pénz után, és nehéz a megélhetése –, hanem az, hogy adja elő a szabadságot, mutassa ki, hogy szabad.
Mi az a támaszkodás, és hogyan végezzük?
A Sulhán Áruch 472. fejezete részletesen tárgyalja a támaszkodás és a négy pohár bor törvényeit, mint a rabbik által bevezetett két alapvető széderesti szokást. A Sulhán Áruch tanácsai között szerepel: legyen megterítve az asztal még napközben, ne a bét midrásban töltsük azt az időt, gondoljunk a gyerekekre (hiszen a Tóra azt mondja: „mondd el a fiaidnak, azon a napon mondván”), és rendezzük el az ülőhelyünket, hogy tudjunk támaszkodni.
A támaszkodás iránya: balra kell dőlni. Nem hátra, nem előre, nem jobbra – csak balra.
A maceszhoz kell támaszkodni, de a keserű fűhöz nem, hiszen a keserűség a szolgaságot jelképezi, nem a szabadságot.
Egy klasszikus kérdés: ma is érvényes-e a támaszkodás?
Felmerül a kérdés: ha mi egyébként sem szoktunk támaszkodni, miért kellene pészachkor? Az egyszerű válasz az, hogy „a bölcsek idejében így volt, akkoriban a gazdagok támaszkodtak, és mi ezt azóta is megtartjuk.” Ez azonban egydimenziós megközelítés – érdemes mélyebb forrásokat is megvizsgálni.
A Rávia véleménye
A Sulhán Áruk idézi a Rávia (Eliezer ben Jóel HáLévi, 1140–1220, németországi rabbinikus tudós) meglepő véleményét: mai időben nincsen támaszkodás. Indoklása: a mi országainkban a többi napon sem szoktak támaszkodni, tehát a támaszkodás nem fejez ki semmi különlegeset. Ez a vélemény nem vált elfogadottá, de elegendő alapot nyújtott arra, hogy a nők mentesüljenek a támaszkodás kötelezettsége alól.
A Má nistána tanulsága
Az Áruch HáSulhán egy rendkívül szellemes megfigyelést tesz: ha összevetjük a misna és a Hagáda szövegét, kiderül, hogy a misna verziójában a „Má nistána” (a négy kérdés) tartalmaz utalást a támaszkodásra, a Hagáda verziójából viszont ez kimaradt – helyette a korban pészach (peszáchi áldozat) jelenik meg. Miért kerül ki a támaszkodás? Azért, mert a Misna és a Talmud idejében minden nap támaszkodtak.
A gyerek azt kérdezi: miben különbözik ez az este az összes többi estétől? Ha mindenki mindig támaszkodik, akkor az nem különleges. Tehát magában a Má nistána szövegének változásában le van kódolva, hogy a támaszkodás szokása megváltozott az évszázadok során.
Érvek az örökérvényűség mellett
A Jeruzsálemi Talmud magyarázata
Rabbi Lévi a Jeruzsálemi Talmudban a következőképpen kommentálja az első misna szavait: a szolgák szoktak állva enni. A halachában egyébként általános averzió van az állva evéssel szemben; nem eszünk kutyafuttában, állva. A támaszkodva evés ennek éppen az ellentéte: nem csupán leülünk, hanem még támaszkodunk is. Ezzel bizonyítjuk, tudatjuk, hogy kijöttünk a szolgaságból a szabadságba.
E logika szerint tehát a támaszkodás nem társadalomfüggő és nem kultúrafüggő: ma is az emberek állva, kutyafuttában esznek munka közben (gondoljunk például az építkezésen dolgozókra), tehát a támaszkodással ma is egyet lehet tenni hozzá a szabadság kifejezéséhez.
A Rambam magyarázata
A Rambam a Hagádából idéz: „Emlékezz, hogy szolga voltál, és te jötted el.” Majd hozzáteszi: ezért parancsolta meg nekünk a Szentséges Áldott Ő, hogy emlékezzünk. „Úgy mintha” – tehát úgy kell eljárni, mintha én magam jöttem volna ki a szolgaságból. Amikor ezen az éjszakán eszünk és iszunk, úgy kell lenni és inni, hogy támaszkodunk, mint a szabad emberek.
A Rambam e magyarázatával implicit hozzáad egy forradalmi gondolatot is: miért kell ma támaszkodni, amikor már senki sem támaszkodik? Azért, mert olyan, mintha visszamennénk egy időgéppel Egyiptomba. Visszajátszuk az egészet. Egyiptomban, akkor és ott, a támaszkodás volt a szabadság kifejezésének a jele. Tökéletesen mindegy tehát, hogy milyen a jelenlegi kulturális környezet – mert az időgéppel visszamentünk a múltba, ahol a támaszkodás érvényes volt. Így a pészachi támaszkodás minden korban és minden kultúrában érvényes marad.
A Midrás Rábbá szójátéka
A Midrás Rábbá egy egészen meglepő pászukot hoz: amikor Izrael népe kijött Egyiptomból, az Örökkévaló körbe vezette őket a nádastengerhez – a héber szövegben a „vájászév” szó szerepel, ami a midrás szerint a „hászébá” (támaszkodás) szóval rokon. A midrás ebből vezeti le: az Örökkévaló maga okozta, hogy támaszkodásba kerüljenek – és innen mondták a bölcsek, hogy a legszegényebb sem ehet, amíg nem támaszkodik. Ez természetesen szójáték, de igen autentikus forrásban megjelenő szójáték.
A briszki elemzés: rabbinikus és tórai micva egyszerre
A briszki ráv analitikus megközelítésében a Rambam szövege különlegesen magas labdát jelent: úgy tűnik, egy rabbinikus micváról azt állítja, hogy tórai. A briszki megoldás: a micva mind a kettő egyszerre. Az emlékezés kötelezettségre parancsolt a Tóra, de hogyan kell emlékezni, azt a rabbik rögzítik. Így, ha valaki teljesíti a rabbinikus micvát (a támaszkodást), egyúttal egy tórai kötelezettséget is teljesít. Ilyen kettős szerkezetű micva több is van a háláchában.
Összefoglalás
Összességében két fő okunk van arra, hogy a támaszkodásnak ma is megvan az aktualitása, a kulturális változások ellenére is:
- Az állva evés ellentéte: Ahogyan a szolgák állva ettek, és nekünk általában is kerülni kell az állva evést, a támaszkodva evés ma is a szabadság szimbolikus kifejezése.
- Az időgép-elv: A pészachi széder lényege, hogy visszamegyünk Egyiptomba, és újra átéljük a kivonulást. Ott és akkor a támaszkodás volt a szabadság jele – tehát mi is úgy teszünk, mintha mi jöttünk volna ki, és úgy eszünk, mint szabad emberek.