Történt egyszer, hogy egy zsidó ember kölcsönadott egy nagyobb összeget egy igazán megbízható, jó barátjának. Telt-múlt az idő, és a pénz nem érkezett meg. Egy idő után azonban a helyzet már nem volt ilyen kellemes, és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy a pénz valaha is visszakerül hozzá.
Aztán eljött Ros Hásáná. A hitelező úgy gondolta, hogy ezt a pénzt úgysem fogja már viszontlátni — de tudta, hogy a barátja rendes ember, aki mindent megtett, hogy visszafizesse, csak egyszerűen nem jött össze neki.
Így hát úgy döntött: elengedi az adósságot, nehogy a barátját Ros Hásánakor számon kérjék és elővegyék emiatt a tartozás miatt az égi ítéletben. Másnap — mivel kétnapos ünnepről van szó — a harmadik napon a hitelező kinyitja a postaládáját, és talál benne egy csekket: a barátja mégis visszafizette az adósságot.
A kérdés, amelyet ez alapján fel szoktak tenni: elfogadhatja-e ezt a pénzt, miután már elengedte az adósságot?
Kell-e formális jogcselekmény az adósság elengedéséhez?
A Sulchán Áruch, Chosen Mispát 241. fejezete kifejezetten az adósságelengedésről és az ajándékozásról szól. Eszerint, ha valaki megbocsátott a barátjának egy nála lévő tartozást — akár pénzt, akár egy nála zálogba helyezett tárgyat —, ehhez nincs szükség formális birtokbaadási aktusra (kinján) és tanúkra sem: elég, ha ez csupán szóban történik. Ez eltér például egy ingatlan adásvételétől, amelyhez valóban szükséges valamilyen formális jogcselekmény; az adósság elengedése azonban pusztán szóban is érvényesen megtehető.
A Rema hozzáteszi ehhez, hogy van olyan vélemény, amely szerint ez akkor is elég, ha közben létezett egy írásos adóslevél a tartozásról, amennyiben azt nem tépték szét — és van, aki szerint ilyenkor nem elég a puszta szóbeli elengedés.
Ebben a konkrét történetben azonban nem volt írásos adóslevél, tehát ez a kérdéskör — hogy tudniillik kinél van a papír — nem releváns a mi esetünkre.
A „kim li” elve
Amikor két rabbi eltérően dönt egy pénzügyi kérdésben — mint jelen esetben is, hiszen az egyik álláspont szerint az írásos adóslevél megléte segítene az adósnak megtartani a pénzt, a másik szerint viszont nem —, ilyenkor lép érvénybe a pénzügyi jogban ismert „kim li” elve: az érintett fél mondhatja, hogy ő azt a rabbit követi, amelyiknek a döntése neki kedvezőbb, hiszen a Talmud pénzügyi kérdésekben külön szabályt hoz arra, hogy vitatott halachikus kérdésekben a birtokon belüli fél (vagyis akinél a pénz van) a számára kedvezőbb véleményre hivatkozhat.
Tudnia kell-e az adósnak az elengedésről?
Az Áruch HáSulchán egy másik szempontot vet fel: kérdés, hogy ha az elengedés nem az adós tudtával, nem előtte történik, az egyáltalán számít-e érvényes megbocsátásnak. Az Áruch HáSulchán szerint ez csak akkor számít elengedésnek, ha az adós ténylegesen megtudja, hogy elengedték a tartozását. Ha nem tudott róla — mint a mi esetünkben —, akkor az elengedés nem lépett érvénybe, tehát a hitelező az Áruch HáSulchán alapján minden további nélkül, teljesen problémamentesen megtarthatja a visszakapott pénzt.
A tévedésen alapuló elengedés (mechila betáut)
Van azonban egy további, önmagában is döntő forrás: a Remánál, az első idézett forrás legvégén szerepel, hogy minden olyan elengedés, amely tévedésen alapult, visszavonható — még akkor is, ha az elengedéshez formális jogcselekmény (kinján) is társult. Ha tehát valaki téves ismeret vagy hiányos információ miatt mondott le valamiről, az elengedés érvénytelen: ez a mechila betáut esete.
Rav Zilberstein pontosan ezt az elvet alkalmazza a történetre. Az ő érvelése szerint az adós minden bizonnyal már régóta gyűjtötte ezt az összeget — hiszen egy nagyobb pénzről van szó, amelyet láthatóan komolyan akart visszaadni, és amelyről többször is kifejezte, hogy vissza akarja fizetni.
Ezért nyilvánvaló, hogy a csekket még Ros Hásáná előtt, esetleg napokkal vagy hetekkel korábban feladta postán. Ha viszont a hitelező tudta volna, hogy a csekk már úton van felé, sosem imádkozott volna azért, hogy engedjék el neki ezt a tartozást. Az elengedés tehát tévedésen alapult — ő úgy tudta, hogy a pénzt soha nem fogja megkapni, miközben valójában az már úton volt hozzá —, így ez egyértelmű mechila betáut, amely érvénytelen. Nem azért mondta ki az elengedést, mert valóban le akart mondani a pénzről, hanem azért, hogy barátját ne büntessék meg emiatt az adósság miatt — ez a szándék pedig nem azonos a tényleges lemondás szándékával.
Rav Schachter véleménye szerint ha a csekket még az elengedés kimondása előtt adták postára, az egyértelmű Mechila Betaút esete; ha viszont az elengedés után adták postára, a helyzet más. Mivel ebben a történetben nyilvánvaló, hogy a csekket már korábban, az imádság előtt feladták, ez egyértelműen az első eset — tehát a hitelező biztosan elfogadhatja a pénzt.
Mi legyen a hasonló, mindennapi helyzetekben?
Ehhez a történethez kapcsolódik egy saját, személyes kérdésem is, amely a forrásokban nem szerepel. Van egy barátom, aki gyakran kér kölcsön, de nem szokta visszaadni. Nem akarom, hogy emiatt bármi baja legyen — tudom, hogy azért kér kölcsönt, mert nem szeretne inkább cedakát (adományt) kérni.
Nekem ez rendben van: a mesteremtől azt tanultam, hogy csak akkor adjunk kölcsön, ha képesek vagyunk nélkülözni azt az összeget, vagyis ha úgy adjuk, mintha adományt adnánk. Ehhez van egy külön „adomány-zsebem” egy másik, megtakarításra szánt zsebem mellett, és ilyenkor mindig az adomány-zsebből adok, így fel sem merül bennem, hogy visszakapjam. Ha mégis visszaadná, nem szomorkodnék emiatt, visszatenném a megtakarítás-zsebbe — sőt, jó érzés lenne.
Felmerült bennem a kérdés: ha most, e tanulás hatására, én is olyan cádik akarnék lenni, mint a történetben szereplő ember, és kimondanám, hogy elengedem ennek a barátomnak a tartozását — nehogy emiatt Ros Hásánakor számon kérjék rajta ezt az adósságot —, akkor mi történne, ha ő mégis visszafizetné? Elfogadhatnám-e a pénzt anélkül, hogy ez a történetbeli esethez hasonlóan lopásnak minősülne?
A válasz erre az, hogy mindez attól függ, tudja-e az adós az elengedésről, mielőtt visszafizetne. Ha elmondom neki: „Figyelj, ezt már elengedtem, tehát nyugodtan megtarthatod, nagyon szépen csináltad, hogy eddig is próbáltad visszaadni” — akkor, ha ő mégis úgy dönt, hogy visszaadja, az egyszerűen egy önkéntes ajándék lesz a részéről, amit gond nélkül elfogadhatok.
Ha viszont nem mondom el neki, hogy elengedtem a tartozást, és ő úgy adja vissza a pénzt, hogy közben azt hiszi, egy valódi adósságot törleszt, miközben én tudom, hogy azt már elengedtem — akkor ez felveti a lopás kérdését, hiszen ő tévedésben van afelől, hogy valójában mit is ad nekem, én pedig tudatosan él ezzel a tévedéssel.
Egy lehetséges megoldás: feltételes elengedés
Erre a saját kérdésemre magam is kerestem választ, és arra jutottam, hogy talán érdemes egy feltételt megfogalmazni az elengedéskor: „Ha ez a személy soha, az élete során nem adja vissza nekem ezt a pénzt, akkor ezennel elengedem neki. Ha viszont mégis visszaadja, akkor azt elfogadom, mint egy rendes, létező tartozás visszafizetését.”
Ezzel a feltételes megfogalmazással elkerülhető lenne mind a mechila betáut, mind a lopás problémája: ha végül nem fizet vissza, a tartozás érvényesen el lett engedve; ha viszont mégis visszafizet, kiderül, hogy a lemondás sosem lépett életbe, tehát egyszerűen egy jogos tartozás rendezéséről van szó.