Kapcsolódó cikk az Omek magazinból: Zene, dalok, identitás – mennyire fontos a szöveg?
A minap egy örömteli, zsidó vallási eseményen egy zenekar is fellépett, és eljátszottak egy dalt, amelyet errefelé gyakran énekelnek: az Ádámá VeSámájim – vagyis Föld és Ég – című éneket (héber szöveg). Ez adta az apropót ahhoz, hogy alaposabban utánanézzek a dalnak.
A dal szövege nagyjából arról szól, hogy az énekes a föld, az ég, a tűz melegét és a víz tisztaságát érzi a testében és a lelkében. Ez pedig felvet egy komoly halachikus kérdést: nem esik-e ez a dal az avoda zara – bálványimádás – kategóriájába?
Utánajártam a témának, és találtam két írást is, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak: az egyiket egy Bné Brak-i rabbi, Joszef Chaim Zaguri jegyzi, aki állásfoglalást kért egy másik rabbitól; a másik cikk pedig magának a dalszerzőnek a történetét dolgozza fel.
A dal eredete
Kiderült, hogy a dalnak semmi köze a zsidósághoz. Eredetileg egy angol nyelvű dal volt, Tall Trees címmel, amelyet egy amerikai – nem zsidó – szerző írt 1980-ban (angol szöveg). A dalt egy Prána nevű együttes énekelte. A prána a hinduizmusban az élet minden síkján jelenlévő erőt, életenergiát jelenti – megkülönbözteti az élőt a holttól –, hasonló fogalom, mint a kínai filozófiában a csi. Vagyis már maga az együttes neve is jelzi, hogy nem eredeti zsidó gondolatvilágról van szó.
A dal 2005-ben robbant be a szekuláris héber kulturális térbe, és onnan nagyjából egy évtizeddel később szivárgott át a vallásos közösségekbe is, immár héberre fordítva. A fordítás – amit összevetettem az eredeti angol szöveggel – szó szerinti, csupán egy-két sort hagytak ki belőle.
Az egyik kihagyott sor pedig éppen a leginkább terhelt rész volt: az eredetiben szerepelt egy olyan mondat, amely arról szól, hogy „vissza kell csatlakozni a forráshoz”.
Ki volt a szerző, és mit mondott?
A cikk szerzője felkutatta a Tall Trees íróját – aki idős, de még él –, és megkérdezte tőle, hogyan született a dal. A szerző elmesélte, hogy egy szép estén hazafelé sétált, látta a magas, szélben lengedező fákat, és eszébe jutott egy Kurt Vonnegut-regény (a Breakfast of Champions) egy gondolata – ebből született meg a dalszöveg.
Arra a kérdésre, hogy miért nevezik a zenekart Pránának, azt válaszolta, hogy azért, mert jópofa név, nem azért, mert buddhisták volnának.
Mástól is hallottam, aki ebben a hitvilágban hisz: bár tudjuk, hogy a hinduknál száz isten van, a tanáraik szerint ezek mind ugyanannak az egy Istennek a megnyilvánulásai (emanációi). Ez azonban már asszimilációnak tekinthető: a zsidók hozták el a világba azt a felismerést, hogy a többistenhit és a pogányság elvetendő, ez a felfogás aztán elterjedt a kereszténység és az iszlám révén is. Mára viszont annyira kínos lett a régi pogány gondolkodóknak, hogy inkább apologetikát találnak ki maguknak, ahelyett hogy nyíltan vállalnák, hogy több istenben hisznek. Pontosan ez hangzik ki a dal szerzőjének válaszaiból is.
Érdekes módon egy lábjegyzetben az is szerepelt, hogy maguk az eredeti, nem zsidó előadók is meglepődtek és szinte elnézést kértek, amikor megtudták, hogy a zsidók a saját táncaikhoz és ünnepeikhez kezdték használni ezt a dalt – nekik ugyanis ez vallási tartalommal bíró éneknek számított, és nagy sajnálatukra és megfoglalásukra szolgált, hogy fiatalok, közösségi hatások miatt, ilyen módon vették át tőlük.
Az első halachikus vélemény: egyértelmű tiltás
A kérdező rabbi, miután minden oldalról megvizsgálta a kérdést, arra jutott, hogy ez a dal minden kétséget kizáróan bálványimádás: a föld, az ég, a szellemek, egyszóval minden imádatáról szól, és egy zsidó embernek semmiképpen nem szabad sem hallgatnia, sem éneklnie.
A második vélemény: feltételes tiltás
A rabbi, akihez ezt a kérdést intézték, óvatosabban fogalmazott. Válaszának lényege: „ha valóban igaz, amit mondasz, hogy ez a dal bálványimádó eredetű, akkor valóban tilos.” Ebben az esetben “szent kötelesség és micva nyilvánosan, széles néptömegek előtt közzétenni: ez a dal – amely sajnos szent köreinkbe is beférkőzött – bálványimádás céljára készült, ezért tilos hallgatni és tilos énekelni”.
Vagyis a tiltás nála feltételhez kötött – attól függ, mennyire megbízható a forrás, amelyre a kérdező támaszkodik. Ez azonban felvet egy finom problémát: mi van, ha a kérdező téved? Hiszen amit ő „biztosnak” állít, az nem feltétlenül egyezik azzal, amit maga a dalszerző mond a saját szándékáról – aki egy hétköznapi esti sétájára és egy irodalmi élményére emlékszik vissza, nem pedig valamiféle tudatos bálványimádó szertartásra.
A bálvány megsemmisítésének kérdése
Idekapcsolódik egy másik halachikus fogalom is: egy nem zsidó bálványimádó saját maga „megsemmisítheti” (bitul) a saját bálványát – például ha azt mondja, hozzá imádkozott valamiért, de az nem teljesült, ezért eldobja azt. Ettől kezdve az adott tárgy zsidók számára is szabadon használhatóvá válik: szabad összetörni, eladni, haszonélvezetére felhasználni. Ez a jog kizárólag a tulajdonosé – ha ő már eladta másnak, aki továbbra is bálványként használja, a megsemmisítés nem érvényes.
Csakhogy ez az egész fogalom fizikai tárgyakra – bálványszobrokra – vonatkozik. Egy dal esetében nem is világos, hogyan értelmezhető ugyanez a logika: vajon egy éneket egyáltalán ugyanúgy lehet-e „készíteni” bálványimádási célra, mint egy szobrot, és vonatkozik-e rá egyáltalán ez a fajta tilalom?
A végkövetkeztetés
Az igazat megvallva, miután végigolvastam mindkét cikket, először arra gondoltam, hogy szólok a zenekarnak: ne játsszák tovább ezt a dalt. De miután megismertem magának az eredeti szerzőnek a történetét és szavait – aki egyszerűen egy esti sétájára és egy irodalmi élményére emlékezett vissza, és aki kifejezetten a Teremtőhöz való imádkozásról beszélt –, egy kicsit elbizonytalanodtam a kérdésben.