A Tóra arról beszél, hogy amikor beérnek az első gyümölcsök, azokat el kell hoznunk a kohénnak. Csakhogy a Tóra egy különös kifejezést használ: el kell menni ahhoz a kohénhoz, “aki lesz azokban a napokban”. Hiszen nyilvánvalóan nem is mehetnék máshoz, mint aki éppen ott van és éppen szolgál – akkor miért kell ezt külön kiemelni?
A Szforno magyarázata
Erre a kérdésre a Szforno ad választ. Azt mondja, hogy a kohént tisztelnünk kell akkor is, ha netán nem tűnik különösebben bölcsnek vagy kiemelkedőnek. Ez a tisztelet ne múljon azon, hogy éppen ki tölti be a tisztséget – a tiszteletteljes hangnem és viszonyulás a kohénhoz nem függhet attól, hogy szerinted mennyire méltó személyesen az adott ember erre a pozícióra.
Ezzel kapcsolatban felmerülhet bennünk egy emberi hajlam: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy “régen jobbak voltak a kohének, ma már nem olyan jók”. Az emberek szeretik azt mondani: régen minden jobb volt, most pedig minden egyre rosszabb lesz.
Mi történik a hetiszakaszban
A szakaszban tehát elhozzuk a gyümölcsöket, majd elmondjuk, miért hozzuk őket – hálából mindazért, amit kaptunk. Van egy meghatározott szöveg, amit ehhez el kell mondani, ezt hívjuk mikra bikurimnak; a Hagada is erre a szövegre épül.
Ezután következik egy másik rész, a vidui maaszrot, vagyis a tizedek bevallása: az Örökkévaló színe előtt ki kell jelenteni, hogy megadtuk a tizedet – a levitának, az idegennek, az árvának, az özvegynek –, és kérni kell, hogy áldja meg népét az örökkévaló. Ezt követően jönnek az áldások és az átkok, és az átkokra azt kell felelni: ámen.
A közös szál: ki kell mondani
Felmerül a kérdés: van-e összefüggés a bikurim, a tizedek bevallása és az áldások-átkok között?
Egy közös szál rajzolódik ki: nem elég csupán megtenni a dolgot, hanem ki is kell mondani. A bikurimot nemcsak elhozzuk, hanem el is mondjuk a hozzá tartozó szöveget. A tizedet nemcsak odaadjuk, hanem ki is jelentjük, hogy valóban átadtuk. Az átkot is ki kell mondani, és arra is válaszolni kell – ez mind a beszéd erejéről szól.
Ez egybecseng azzal, amit a cselekedeteink három szintjéről szoktunk beszélni: van a gondolat, van a beszéd, és van a cselekedet. A végső cél, hogy a cselekedeteink legyenek helyesek, de ehhez fokozatosan kell eljutnunk – előbb csak gondoljuk, hogy jó lenne jobbá válni, majd a beszéd szintjén is meg kell jelennie ennek. A bikurim témája éppen ezt a középső, beszédbeli szintet állítja középpontba.
A bikurim mint két micva
A bikurimban valójában két külön micva rejlik: a gyümölcsök elhozatala, és a hozzá tartozó szöveg elmondása. Ez a második micva – a mondás – csak akkor lép érvénybe, ha az elsőt, a hozást már teljesítettük. Vagyis van itt egy micva-lánc: az egyik micva teljesítése a feltétele annak, hogy a másikat egyáltalán teljesíteni lehessen.
A Misna tanítása a felolvasásról
A bikurim mondása héberül történt, ami nem mindenkinek ment egyformán könnyen. A Misna erről azt tanítja, hogy régen az tudott olvasni, felolvasta magának a szöveget, akinek pedig nem ment, annak felolvasták.
Idővel azonban bevezették, hogy mindenkinek felolvassák a szöveget – függetlenül attól, hogy tudott-e olvasni vagy sem. Ennek oka az volt, hogy ha azok, akik tudtak olvasni, maguk olvasták volna fel maguknak, míg a vidéki, kevesebb oktatásban részesült emberek helyett mást kellett volna felolvastatni, akkor ez utóbbiak előbb szégyenkeztek volna, majd egyszerűen nem is jöttek volna el többé bikurimot hozni – hiszen ki akarna azért elmenni, hogy megszégyenítsék? Ezért lett a szabály az, hogy mindenkinek felolvassák a szöveget, azoknak is, akik egyébként tudnának olvasni.
Párhuzam a mai Tóraolvasással
Ez a régi helyzet – amikor ma már nincs bikurim, nincs kohén, nincs Szentély – mégis megjelenik egy hasonló, mindennapi szituációban: a zsinagógai Tóraolvasásban. Ott is előfordulhat, hogy vannak, akik tudnak olvasni, és fel is olvassák maguknak a szakaszukat, míg mások nem tudnak.
Ha ugyanaz a misnai logika érvényes lenne itt is, akkor azoknak, akik tudnak olvasni, nem kellene maguknak felolvasniuk – mindenki számára ugyanúgy kellene felolvasni, hogy senki ne érezze magát megszégyenítve amiatt, hogy más olvassa fel neki a szöveget.
A különbség bikurim és Tóraolvasás között
Fontos azonban egy különbséget tenni a bikurim és a Tóraolvasás között, mert ezen áll vagy bukik az egész érvelés. A bikurim elhozatala és elmondása Tórai szintű micva. Ha valaki emiatt, hogy nem akar megszégyenülni, nem hozza el és nem mondja el a bikurimot, akkor elmulasztja a Tórai micváját.
A Tóraolvasás azonban nem ugyanilyen egyéni Tórai micva – az egy közösségi jellegű gyakorlat. Ha valaki emiatt nem megy fel a Tórához felolvasni, azzal nem egy Tórai kötelezettséget mulaszt el úgy, ahogyan a bikurim esetében történne. Éppen ezért nem magától értetődő, hogy a bikurimnál alkalmazott megoldást – vagyis hogy mindenkinek egyformán felolvassák a szöveget – automatikusan alkalmazni kellene a Tóraolvasásra is; ez inkább megfontolás kérdése, amelynek végeredményét nem tudjuk egyértelműen kimondani.
Hogy mi a halacha a gyakorlatban? A legközelebbi alkalommal ezt is megnézzük közelebbről.