Mi volt Mózes első gondolata, amikor megtudta, hogy ő maga nem mehet be Izrael földjére? Első, ösztönös reakciója nem az volt, hogy sajnálkozzon amiatt, hogy ő maga nem léphet be az országba, hanem azonnal az foglalkoztatta, hogy ki fogja őt követni a vezetésben.
Ez egy ismert zsidó vicc alapja is: a haldokló öregember végigmegy a családtagjain, hogy megtudja, hogy az összes rokon jelen van-e. Amikor kiderül, hogy igen, azt kérdezi: akkor ki van most a boltban? Vagyis a saját sorsa helyett őt is az „üzlet” foglalkoztatja. A legtöbb zsidó vicc talmudi alapú, ez a vicc viszont kifejezetten a Tórára, ezen belül is erre a jelenetre épül.
Csak néhány héttel később, a Mózes ötödik könyvének elején olvasható, hogy Mózes sokat fohászkodott azért, hogy mégis bemehessen az országba – a hagyomány szerint a könyörgést jelző szó betűinek számértéke alapján igen sokszor imádkozott ezért (515-ször).
Miért kell azonnal kijelölni az utódot?
Az utódlás kérdését azért kellett azonnal rendezni, mert a rendezetlenül hagyott utódlási, illetve örökösödési kérdésekből fakadnak a legkellemetlenebb viszályok. A hetiszakaszban szereplő másik jellegzetes örökösödési történet Celofchád lányainak esete, amely szintén jó apropó az öröklés témájának tárgyalására.
Egy halachikus dilemma az örökösödésről
Ehhez kapcsolódóan tanultunk egy érdekes halachikus dilemmát:
Egy amerikai ember ápolta idős édesapját, de egy idő után másik államba szeretett volna költözni. Mivel az édesapja visszautasította, hogy bárki más gondoskodjon róla, a fiú titokban lefizette a szomszédot, hogy figyeljen az apjára, és rendszeresen érdeklődjön hogyléte felől – az apa nem tudhatott arról, hogy ezért a szomszéd pénzt kap.
Ez évtizedekig működött, egészen addig, amíg az apa meghalt. A végrendeletében ingatlanvagyonának felét a fiára, felét pedig – hálából – erre a szomszédra hagyta, aki valójában fizetség ellenében gondoskodott róla, és aki ezt az apa elől eltitkolta.
A kérdés, amelyet a tanítás felvet: visszakövetelhető-e a szomszédtól az örökség rá eső része, tekintve, hogy az apa téves feltételezés alapján, azt hívén, hogy a szomszéd önzetlenül gondoskodott róla, hagyta rá a vagyon egy részét.
Ez egy valódi rabbinikus bírósági (bész dín) eset volt, amelyet egy polgári jogi végzettséggel is rendelkező zsidó ember vizsgált meg, és ő végül az elfogadott halachikus döntéssel ellentétes véleményre jutott.
Jehosua kinevezése
A tanítás ezután rátér Jehosua kinevezésének történetére. Mózes azt kéri az Örökkévalótól, hogy népe ne maradjon olyan nyáj, amelynek nincs pásztora, mire az Örökkévaló Jehosuát jelöli ki – egy olyan embert, „akiben lélek van”, azaz akit már felkészített a prófétai szerepre. Mózes kezét Jehosua fejére teszi, ez a mozdulat a rabbivá avatás (szmicha) forrása. Mózes emellett a saját dicsőségéből (hod), tekintélyéből is átad Jehosuának, hogy a nép hallgasson rá.
Ellentmondás a Talmudban: Becálél és Jehosua kinevezése
Jehosua kinevezésének módja élesen ellentmond annak, ahogyan korábban, a Mózes második könyvének végén, Becálél kinevezése történt.
Idézve a Talmud Brachot traktátusának 55. oldalát: nem szabad vezetőt állítani a közösség élére anélkül, hogy ezt előzetesen ne egyeztetnék velük – ahogyan ez Becálél esetében történt, akit az Örökkévaló név szerint hívott meg, majd Mózes megkérdezte a népet, mit gondolnak róla. Az Örökkévaló ekkor is megkérdezte Mózestől, mit gondol Becálélről, alkalmas lesz-e, jó vezető lesz-e – annak ellenére, hogy Isten már eldöntötte, ki a megfelelő ember a feladatra.
Még egy egyenes isteni kinevezés esetén is szükség van a néppel való egyeztetésre, népi konszenzusra – miközben Jehosua esetében ilyen egyeztetésről nincs szó, ott Mózes egyszerűen rááruházza saját tekintélyét.
Miért fontos az egyeztetés?
Ha úgyis az Örökkévaló választja ki a vezetőt, miért kell egyáltalán megkérdezni a közösséget? Ki más nevezné ki a vezetőt mint a közösség? Mi lenne az alternatíva? Az, hogy egy bész dín, vagy más vezető testület egyszerűen kinevezi a vezetőt anélkül, hogy a közösséget megkérdeznék.
Az öröklés és a kinevezés különbsége
A tanítás szerint az idézett Talmud-magyarázat (Jad Efraim, azaz Efraim Fischel Weinberger munkája alapján) tisztázza az ellentmondást: a rabbiság öröklődésének kérdésében több nézet létezik – vannak, akik szerint nem örökölhető, mások szerint örökölhető, megint mások szerint ez helyi szokástól függ, és van olyan nézet is, amely szerint ez inkább erkölcsi elvárás (micva), de nem kikényszeríthető jog. A magyarázat szerint azonban a Becálél és Jehosua közötti különbségnek nem a helyi szokáshoz van köze: még egy közvetlen isteni kinevezés esetén is szükség van a néppel való egyeztetésre – ez az elv, nem pedig a helyi gyakorlat.
Ehhez képest az öröklés más eset, mert abban van egyfajta folytatólagosság, ami összhangban van azzal, ahogyan a heti szakaszban Mózes a saját fényéből, dicsőségéből ruház át Jehosuára – vagyis saját tekintélyét adja tovább, nem egy külső kinevezésről van szó.
A Zabla bész dín párhuzama
A tanítás egy másik magyarázatot is idéz arra a kérdésre, miért van szükség a közösség beleegyezésére akkor is, ha az Örökkévaló már eldöntötte, ki legyen a vezető. Ez a magyarázat a „Zabla bész dín” intézményéhez hasonlítja a helyzetet: ez egy olyan rabbinikus bírósági eljárás, amelyben két peres fél külön-külön választ magának egy-egy bírót, majd ez a két bíró közösen választ egy harmadikat.
A Talmudhoz fűzött Rási-magyarázat szerint ennek az eljárásnak az az előnye, hogy bár nem garantálja az igazságos ítéletet, mégis megkönnyíti, hogy a vesztes fél is elfogadja a döntést – hiszen ő maga is részt vett a bíró kiválasztásában.
A tanítás szerint ugyanez a logika érvényesül a vezető kiválasztásánál is: még ha a végső döntés Istené is, a nép bevonása a folyamatba megkönnyíti, hogy elfogadják a kinevezett vezetőt, mert úgy érzik, ők maguk is választottak.
Kitekintés: a Dávid-házi királyság öröklődése
A tanítás zárásként megemlíti, hogy az öröklődés elvének van bibliai alapja is: egy vers szerint a királyság hosszan fennmarad az uralkodó és fiai kezében, nemzedékről nemzedékre. A Dávid-házi királyság ennek megfelelően mindig egyenes ági, apáról fiúra szállt tovább – a Tanakhban nyomon követhető, hogy a Dávid-házból származó mintegy húsz-harminc király mindegyike így, egyenes ágon örökölte a trónt, sosem leányági leszármazotton keresztül.