Mózes 2. könyvének 33. fejezete az aranyborjú epizódja után következik. Áron korábban felszólította a népet, hogy szedjék le ékszereiket – és a nép ezt meg is tette. Ezekből az ékszerekből öntötte Áron az aranyborjút. Valami ékszer azonban mégiscsak maradhatott a népnél, mert egy fejezettel később a szöveg újra foglalkozik az ékszerek kérdésével.
A rossz hír és Mózes önfeláldozása
Az Örökkévaló közli a néppel a „rossz hírt”: el fogja pusztítani ezt a népet, amely bálványt imádott, és Mózesből fog nagy népet teremteni. Mózes azonban pontosan fordítva reagál: azt kéri, hogy inkább őt pusztítsa el az Örökkévaló, és a népet hagyja meg.
Ez a jelenet mély vezetési tanulságot hordoz: Mózes, a jó vezető, a népre gondol, nem önmagára. Ha nem volt képes a népet jól vezetni, akkor ő a hibás – őt kell eltörölni, nem a népet. Ez a hozzáállás a valódi felelősségvállalás és önzetlenség példája.
Az angyal és a kétértelmű vigasz
Az Örökkévaló végül azzal vigasztalja a népet, hogy nem pusztítja el őket, hanem egy angyalt küld előttük, aki felvezeti őket a földre. Ez azonban – meglepő módon – rossz hírként hangzik el a szövegben:
„Midőn a nép hallotta ezt a rossz dolgot, gyászoltak, és nem vették föl az ékszereiket.”
Felmerül a kérdés: miért rossz hír ez, ha a Mispatim szakaszban ugyanezt az angyalt megígérte az Örökkévaló, és ott senki nem vette rossz hírként?
A különbség az, hogy itt maga az Örökkévaló jelenti be, hogy nem megy velük személyesen, mert kemény nyakú nép, és attól tart, hogy útközben felemészti őket.
A 13 irgalmi tulajdonság és a látszólagos ellentmondás
A tanítás két látszólagos ellentmondásra hívja fel a figyelmet:
- Néhány verssel korábban az Örökkévaló azt mondja, hogy angyalt küld maga helyett, nehogy elpusztítsa őket haragjában – majd a 34. fejezet elején következnek az irgalom 13 tulajdonságai. Hogyan egyeztethető össze a pusztítással való fenyegetés az isteni irgalommal?
- Filozofikusabb szinten: mit jelent az, hogy az Örökkévaló nem akarja elpusztítani a népet, mégis fenyeget ezzel – hogyan kell ezt értelmezni?
Ezekre a kérdésekre a tanítás nem ad végleges választ, de fontosnak tartja fölvetni őket.
A Hóreb-hegyi ékszerek és a Talmud magyarázata
A szöveg egy furcsa kifejezést tartalmaz: a nép levette az ékszereit „a Hóreb-hegyétől fogva”. Ezt a Talmud, a Sabbat traktátus 88. oldala magyarázza meg (és az Omek magazin is tárgyalta). A Hóreb ugyanaz, mint a Sínai-hegy.
A magyarázat szerint a nép a Sínai-hegyen kapta ezeket az ékszereket – mégpedig azért, mert rendesen viselkedtek: azt mondták: „Megcselekedjük és meghallgatjuk” – elfogadták a Tórát még azelőtt, hogy tudták volna, mi van benne, bízva abban, hogy ha az Örökkévaló adja, akkor nem lehet olyan rossz.
A Talmud szerint angyalok szálltak le, és mindenki két ékszert kapott – egyet a „megcselekedjük”, egyet a „meghallgatjuk” szóért.
Az Örökkévaló bőkezű volt: nemcsak azért adott ékszert, mert valaki előbb mondta, hogy megcsinálja, mint hogy meghallgatja (ami önmagában is szép dolog lett volna), hanem mindkét szóért külön-külön jutalmazta a népet.
A három szint összefüggése – Zohar és Talmud
A tanítás két talmudi idézetet kapcsol össze, amelyekből egy Zóhár-gondolat bontakozik ki:
- Sabbat 146b: A Sínai-hegy visszacsinálta a tiltott gyümölcs evésének következményét – az ember visszanyerte eredeti tökéletes állapotát.
- Sabbat 88a: Az aranyborjú visszacsinálta a Sínai-hegy eredményét.
- A Zóhár a kettőt összekapcsolja: az ember a teremtéskor tökéletes volt → a tiltott gyümölccsel leesett → a Sínai-hegynél visszaemelkedett → az aranyborjúval ismét visszaesett.
Fontos megjegyezni: olyan talmudi forrás, amely mindhárom lépést egyszerre tárgyalná, nem található – a Zóhár az, amely a két talmudi passzust egybefoglalja.
A Rámchál tanítása az ember tökéletességéről
A Zóhár gondolatmenetéhez kapcsolódik a Rámchál (Moshe Chaim Luzzatto, 1707–kb. 1746) tanítása. A Rámchál az Ari utáni negyedik kabbalistai nemzedékhez tartozik, és célja a zsidó bölcselet rendszerezése volt; legismertebb ilyen jellegű műve a Daat Tevunot (Dérech Hásém).
Azt írja le, hogy az ember eredetileg rendkívül tökéletes állapotra lett teremtve: bármilyen belső problémája is volt, képes volt azt önmaga megoldani.
Rabbi Shafier szép hasonlattal élt erre: ha az ember egy kicsit többet evett és elhízott, csak úgy döntött, hogy nem eszik – és lefogyott. Ma egy egész ipar épül arra, hogy ez nem így működik. Ez a tökéletesség veszett el a tiltott gyümölccsel.
A Sínai-hegyen ez a tökéletesség visszaállt – tehát nem tűnt el örökre, hanem bennünk van a lehetőség, és a Tóra által visszajuthatunk oda.
Miért kellett levenni, amit föl sem vettek?
A szöveg paradoxona – „vegyétek le az ékszereiteket”, amelyeket a nép nem is vett fel – számos magyaráztaot ihletett.
Rav Slomo Kluger magyarázata szerint különbség van aközött, hogy valaki feltesz valamit és utána le kell vennie, illetve aközött, hogy föl sem veszi. A valódi megaláztatás és megtisztulás az, amikor valaki felveszi az ékszert – és aztán le kell vennie. Nem az, hogy föl sem teszi. A folyamaton kell átmenni: a tisztulás és engesztelés folyamatán. Ez a mélyebb bűnbánat útja.
Más magyarázók (például a Kli Yakar, a Neciv és a Sforno) szintén foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de ezeket a tanítás részletesen nem tárgyalja.