Mikor még útkereső fiatal voltam, tizenéves, egyszer egy népzenetáborba keveredtem, és egy különleges élményben volt részem. Esti mesét mondtak, nem úgy, ahogy megszoktuk, hanem valóban egy népmesét vettek alapul, de azt úgy mondták el, hogy felnőtteknek.
Fiatal felnőttek körbeülték a mesemondót, és a mesemondó mindenféle érdekes etikai üzeneteket szőtt bele. Ez engem nagyon megragadott, hogy van egy ilyen hagyomány magyar hagyományban is, és hogy ez egy modern világban, ahol a technológia, internet és társai már voltak, mennyire egy nem leváltható dolog. AI ide, AI oda.
Most, hogy rabbi lettem, azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen mi is ebben hiszünk, és mi is ezt csináljuk. Följöttem TikTokra, itt is mesélek, csak itt röviden. De ami a zsinagógákban történik, ami a tóratanulás, az mind a mai napig pontosan ezt a működést használja.
Egy ember mesél, használ hozzá egy adott, hagyományos szöveget, esetünkben a tórát, és ahhoz kapcsol, és ahhoz épít fel egy komplett kis műsort. A hallgatók ebből épülnek, és megtanulják a saját életükre vonatkoztatni a tanulságot, hogyan lehet jobban élni.
Úgy néz ki, hogy mind a mai napig ez a tény, hogy használjuk a történetmesélésnek az erejét, ez a mi életünkhöz egy olyan réteget tesz hozzá, ami semmiféle technológiával nem pótolható.