Jákob elmenekül bátyjának, Ézsaunak a haragja elöl, akitől az atyai áldást és az elsőszülöttséget csellel megszerezte. Egy különleges helyre érkezik, ahol életre szóló élményben lesz része. A Tóra részletekbe menően leírja azt az álmot, melyben megjelenik neki az Ö-való, amint egy létra tetején áll. Ez a híres Jákob lajtorjája: „Én vagyok az Ö-való, atyád, Ábrahám I-tene és Izsák I-tene [...]” (28:13)
Tudnunk kell, hogy ezen a ponton Jákob számára egyáltalán nem volt újdonság az egy I-ten létezése, hatalma. Amikor az előző hetiszakaszban Jákobot a Tóra úgy jellemzi, mint „jámbor ember, sátorban lakó” (25:27), akkor Bölcseink magától értetődőnek veszik, hogy ez a sátorban lakás nem mást jelentett, mint a Tóra tanulását, azaz állandó, magas szintű szellemi elfogaltságot. A kérdés az, hogy ez a szent ember vajon min van ilyen hirtelen meglepődve? Nem is számított rá, hogy meg fog jelenni neki az Ö-való? Pedig még mondja is, hogy ő Ábrahámnak és Izsáknak az I-tene. Talán nem hallotta Jákob az ő apjától, nagyapjától, hogy van egy I-ten, akinek nagy a hatalma, aki kiválasztotta őket, és különleges örökséget ígért nekik? Annál is furcsább, hogy az álom után felkelve ezt mondja Jákob: „Milyen félelmetes ez a hely! Ez nem más, mint az I-ten háza és ez az egeknek a kapuja!” (28:17)
Választ adhat erre a kérdésre egy érdekes halacha (zsidó vallási törvény). A Káf HáCháim (122:11) tanítja, hogy a csendes Ámidá végén van egy pont, ahol érdemes megemlítenünk a héber nevünkhöz tartozó szentírási mondatot. Ez egy olyan mondat, ami ugyanazzal a betűvel kezdődik és végződik, mint a nevünk. Akinek több neve van, minden nevéhez mond egy-egy megfelelő mondatot. Így például én (Binjomin Zeév) az első nevemhez a Zsoltárok 71:1-et, a másodikhoz a Példabeszédek 10:7-et szoktam mondani. (Az Artscroll imakönyvekben megtalálható a teljes lista minden névhez.)
Mi a lényege ennek a szokásnak? A Káf HáCháim megmagyarázza: amikor életünk végén majd számot adunk cselekedeteinkről, ott fogunk állni a mennyei bíróságon (bét din sel máálá), és úgy meg leszünk illetődve, hogy a saját nevünkre sem emlékszünk majd. Akkor jól fog jönni, hogy emlékszünk erre a két mondatra, felidézzük, és erről eszünkbe fog jutni a nevünk, így kevésbé jövünk majd zavarba ebben a sorsdöntő pillanatban.
Az érdekes ebben a halachában az, hogy akik betartják, azoknak nagy többsége vallását aktívan gyakorló zsidó. Jó eséllyel mindennap háromszor elmondják az Ámidát, ráadásul az igényesebb fajtához tartoznak, hiszen még az ilyen extra szokásokat is követik, és külön aggódnak, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön a megítélésük napján. Az ilyen emberek jellemzően szoktak gondolkodni az Ö-valón, az Ő nagyságán, és minden cselekedetükben igyekeznek szem előtt tartani azt, hogy mi lenne a helyes az Ő szemében. Akárcsak Jákob, nem lesz számukra újdonság az Ö-való jelenléte – mégis, az újdonság erejével fog hatni rájuk. Olyannyira, hogy még a saját nevüket is elfelejtik!
Legtöbben először gyermekként hallottunk arról, hogy van egy Teremtő, aki a világmindenséget megalkotta és irányítja, mind a mai napig, és mindenben ott van, amit csak látunk. Egy gyerek nem képes arra, hogy felfogja ennek a gondolatnak a mélységét, következményeit. Ha ezt egy felnőtt ember, felnőtt fejjel gondolja végig, eljuthat arra a magas szintre, amiről a Széfer HáChinuch (720.) ír a Smá Jiszráél ima mondásának kapcsán: „Íme, lesz neki őrizőül ez a gondolat és a szóbeli elismerés erről a dologról azon az egész napon”. Tehát nagyjából 12 órán át hat az emberre ez az egyetlen, mély gondolat: „Halld, Izrael, az Ö-való a mi I-tenünk, az Ö-való egyetlen!” (Mózes 5., 6:4)