Hetiszakaszunkban Jákob fél.
Szembe kell néznie testvérével, Ézsauval, és ismerve az ő bosszúálló természetét, lenne mitől tartania. Ez a szembenézés komoly küzdelmébe kerül: a találkozás előtti éjszaka "harcol egy emberrel" (Mózes 1., 32,25). Ez a küzdelem, éppen rejtélyes mivolta miatt sok kommentátort belső, lelki küzdelemre emlékeztet. Küzdelem a lelkiismerettel, küzdelem a félelemmel, egyfajta belső készülés a nagy találkozásra.
A döntő pillanatban, amikor ajándékokkal próbálja kiengesztelni, így unszolja: "fogadd el, mert amikor látlak, mintha I-ten arcát látnám" (Mózes 1., 33,10). Furcsa. Miért hasonlítja a gonosz Ézsaut a kegyelmes Ö-valóhoz?
Élesebben kérdezve: valójában kitől is fél? Embertől vagy I-tentől? Hitünk szerint az egész világmindenséget I-ten irányítja, ő büntet és ő jutalmaz: "Hákol bidé somájim - chuc mijirász somájim" (Bráchot 33b), azaz minden az Ö-való kezében van, kivéve egyetlen dolgot: az Ö-való félelmét. Minden szabad akaratunk végső soron erre az egy döntésre vezethető vissza. Akkor viszont semmi logikus okunk nem lenne embertől félni, kizárólag I-tentől.
Az Or Jiszráél (Rabbi Yitzchak Blazer, XIX. század, Litvánia) ír erről a témáról. Mennyire természetes képessége van az embernek a félelemre, és mennyi mindentől félünk! Jövőtől, kudarctől, betegségektől, garázdaságtól, balesetektől, szenvedéstől, haláltól... Hogyan lehetséges az, hogy éppen csak attól nem félünk, aki a leghatalmasabb, aki mindezeket irányítja? Még egy vallásosabb ember is, aki rendszeresen imádkozik, micvákat tart, időről időre megbotlik, és kisebb-nagyobb dolgokban vétkezik.
A válasz az, hogy éppen ez a csodálatos az isteni tervezésben. Ha minden pillanatban teljesen pontos tudatában lennénk az Ö-valónak, soha nem vétkeznénk. Egyszerűen fel sem merülne, nem létezne ilyen lehetőség - akárcsak az angyalok. Ezért az Ö-való akarattal, szándékosan kivette az istenfélelmet az összes félelem közül, hogy az ember maga érhesse el azt, és ezáltal a küzdelem által érdemekhez jusson - amiért aztán megjutalmazhatja az embert.
Mi is pontosan ez a jirász somájim (istenfélelem), ez a különlegesen magas szintű tulajdonság, ami nem veleszületett képesség, de megszerezhető? A közhiedelemmel ellentétben ez nem merül ki annyiban, hogy valaki "hisz I-tenben", és tiszteli Őt. Sok gyakorlás, tanulás és ima, a midrások és más magyarázatok mély megértése által juthat el az ember idáig. Evilági pályafutásunk után mindnyájan ott fogunk állni a mennyei ítélőszék (bész din sel máálá) előtt, és ki fognak minket kérdezni, mi pedig nem fogunk már tudni hazudni. Félni fogunk az ítélettől, és érteni fogjuk, hogy I-tennek hatalma van felettünk, jobban, mint bárki másnak a világon. Egyszer egy előadó ezt úgy magyarázta, hogy ha valaki nagyon sokat dolgozik a jirász somájimon, akkor először egy nagyünnepi imán, egy pillanatra már itt ezen a világon is érezheti ezt az érzést. Könnyű lesz rájönnie, hogy ez az. Azt fogja érezni, hogy el akar rejtőzni valahová, de sehova nem tud. Az Ö-való mindenhol látja.
Ha pedig előbb-utóbb mindenképpen odakerülünk (márpedig ha az Ö-való igazságos, akkor ennek így kell lennie), akkor érdemes már most elkezdeni a készülődést. Így tanítja a Pirké Ávot (2,1): "Számold ki a micvával járó veszteséget a nyereséggel ellenben és a vétek nyereségét a veszteségével szemben". Ne folytassunk struccpolitikát. Persze, hogy vonzónak tűnik egy-egy kisebb vétek, hiszen csak így biztosítható a szabad akaratunk. Viszont "számoljuk ki", és ne hagyjuk figyelmen kívül az azzal járó veszteséget.