„Restek vagytok, restek! Azért mondjátok: menjünk, áldozzunk az Ö-valónak.” (Mózes 2., 5:17)
Amikor Mózes és Áron először megkereste Fáraót azzal, hogy engedje el a zsidó népet, első reakciója az volt, hogy még szigorúbb munkát rótt ki rájuk, mondván, hogy csak azért jut idejük efféle „vallásos” témákon gondolkodni, mert nincs elég munkájuk.
A hagyomány a Fáraót a jécer hárá-val, azaz a rossz ösztönnel azonosítja, ami az ember fejlődését hivatott meggátolni. Gyakran azt érezzük, hogy nagyon elfoglaltak vagyunk, nem jut elég időnk magunkra. Mint hetiszakaszunkból kiderül, ez nem véletlen. Amikor Rámchál a Meszilát Jesárim című művében bemutatja a szellemi fejlődés egymást követő lépcsőfokait, rögtön az első lépcsőfok ez: odafigyelni magunkra, időt szánni az elszámolásra saját lelkünkkel (chesbon nefes). Ma divatos kifejezéssel azt mondhatnánk, „meta-gondolkodás”: azon gondolkodni, min is érdemes gondolkodni.
Minden itt kezdődik. Ez nem csupán egy jó szokás, hanem egy másfajta életminőséget jelent. Ha azt érezzük, hogy napjaink monoton robotolással telnek el, egyik a másik után, és már alig várjuk a szabadidőt, akkor ezt felhasználhatjuk motivációnak a változtatásra.
A zsidó nép által végzett rabszolgamunkát úgy jellemzi a Tóra, mint „ávodát párech”. Ez olyan tevékenységet jelent, aminek nem látjuk a hasznosulását. Mesélnek egy történetet egy rabról, aki tíz éven keresztül volt egy szovjet munkatáborban. Az volt a munkája, hogy egésznap „őröljön”, a falból kiállt egy fogantyú, és azt kellett tekernie. Azt mondták neki, hogy a túloldalon van egy malom, abban őröl. Amikor kiszabadult és meglátta, hogy nincs ott semmi, elkeserítőbb volt számára mint a tíz évnyi raboskodás. Ezzel szemben a tartalmas munka nemesít: „Ha kezed fáradságát élvezheted, boldog vagy és jó neked.” (Zsoltárok 128:2)
Néhány hónappal ezelőtt különleges élményben volt részem. Megfáztam és néhány napot lázasan az ágyban töltöttem, de semmim nem fájt. Nyugodtan feküdtem egész nap, és gondolkodtam. Olvasni, aludni nem volt kedvem. Annyi minden eszembe jutott, hogy elkezdtem jegyzetelni a számítógépemre a gondolataimat. Megfogalmazódott bennem az a vágy, hogy ugyanezt a szellemi aktivitást ne csak a betegség napjaiban, a kényszer miatt produkáljam, hanem minden nap teljen haladással és fejlődéssel. Amikor 120 év múlva fent fogunk állni az Égi Bíróságon, biztos sok meglepetés fog minket érni. De a legkellemetlenebb megértéseknek elejét vehetjük, csak egy kis gondolkodás szükséges.
A Rámchál híres hasonlatában életünket egy labirintushoz hasonlítja, melyben elkeseredetten tévelygünk, a kiutat keresve. Azt mondja, lehetetlen addig megértenünk, hogy mennyire hasznos a chesbon nefes, a rendszeres elszámolás a lelkünkkel, amíg nem tettük rendszeressé. Csak az értheti ezt meg, aki már kívül van a labirintuson. A belül tévelygők azt sem érzékelik, hogy egyáltalán létezhet ennél bármi jobb megoldás.
Ezt nem könnyű elkezdeni. Nehéz naponta 10-20 percet arra szánni, hogy csak üljünk és gondolkodjunk. Többféle módszer van. Rábbénu Joná azt ajánlja, hogy étkezés közben gondoljuk végig az előző étkezés óta eltelt cselekedeteink mérlegét. Ha hibát találunk, vonjuk meg magunktól az étel hátralevő részét. Ez sokkal hatásosabb tud lenni, mint akár egy egész napos böjt. Egy másik megközelítés lehet a séta. Első vallásos élményeim egyike, amikor elhatároztam, hogy a Sábesz törvényeit betartandó gyalog megyek a zsinagógába. Ezeken a magányos utakon szinte kívülről néztem végig életem eseményein, belekóstolhattam a tudatos életbe.