Ismét két hetiszakaszt olvasunk fel, ezek közül a második címe: kedosim, azaz „szentek”. Ezzel egy új dimenzió adódik a meglévő tórai parancsolatokhoz. Ettől kezdve nem elég, hogy jó emberek vagyunk, toleránsak, kedvesek, megértőek, stb. Ez az alap, a minimum, ha már intelligens, gondolkodó lénynek teremtettünk, hogy legalábbis nagy károkat nem okozunk. A szentség azt jelenti, hogy erre az alapra építve továbbfejlesztjük magunkat, hozzá is teszünk valamit a nagy egészhez.
„Ha békeáldozatot vágtok az Ö-valónak, akaratotok szerint vágjátok azt.” (Mózes 3., 19:5)
Mi itt a parancsolat? Az, hogy ha akarunk, vágjunk, ha nem akarunk, ne vágjunk? Ez nem lehetséges, hiszen akkor is így cselekednénk, ha nem lenne megparancsolva!
Az egyszerű jelentés az, hogy ha a békeáldozat vágásakor az áldozatot bemutató kohén fejében valamiért az van, hogy 3 nap múlva fogja megenni, közben viszont a Tóra megparancsolja, hogy 2 napon belül egye meg, akkor az áldozat ezzel érvenytelenné válik (pigul). Hasonlóan, ha az áldozatot a belső udvarban kell megenni, a kohén pedig hirtelen zavarában összekeveri egy másik áldozattal, amit a külső udvarban is meg lehet enni, és a vágáskor arra gondol, hogy kint fog falatozni belőle, akkor szintén érvénytelen az áldozat. Tehát itt nem valamiféle aljas cselekedetről van szó, pusztán némi dekoncentráltságról, aminek az áldozat bemutatásakor nincsen helye. Eggyel mélyebb szinten egy általános elv nyilvánul meg ugyanitt: „micvot crichot káváná” (Bráchot 13a), azaz a micva teljesítéséhez szükséges a szándék.
Másik lehetséges olvasata ugyanennek a parancsolatnak: ne csak muszájból (pl. társadalmi nyomás hatására) mutass be áldozatot, hanem akarjad is, belülről! Mai nyelvezettel élve, ne csak megjátsszad a vallásost, hanem éld is meg a spiritualitást! A Smá Jiszráél imánk így kezdődik: „veáhávtá et Hásém Elokechá” - szeresd Ö-való I-tenedet (Mózes 5., 6:5). Híres kérdés, hogy hogyan lehet megparancsolni a szeretetet, vagy általában, hogyan lehet megparancsolni bármilyen érzést? Látszólag abszurdum, de a Tóra még azt is megparancsolja, hogy higgyünk I-tenben (Mózes 5., 4:39)! A Talmud mimá náfsáchnak hívja az ilyen típusú érvelést: vagy hiszünk, vagy nem. Ha hiszünk, akkor minek megparancsolni, hiszen úgyis hiszünk? Ha meg nem hiszünk, akkor meg nem mindegy, hogy mit mond a Tóra, hiszen úgysem gondoljuk magunkra nézve kötelezőnek!
Világos, hogy mindezek a parancsolatok azokhoz szólnak, akik a „szentség”, azaz az alapvető elvárásokon felüli erkölcs irányába törekednek. Ők találják meg a sorok között rejlő mélyebb üzeneteket, hogy miként fejleszthetik a cselekedeteiken túl a szándékaikat is tökéletesre. Számukra az üzenet az, hogy ha a Tóra parancsba adja a szeretet, a hitet, a jó szándékot, akkor ezeknek a tudatos fejlesztése az embert magasabb dimenzióba képes emelni.