Ros HáSáná és Jom Kipur ünnepe között tíz nap telik el. Ezt a tíz napot hívjuk a megtérés tíz napjának. Ros HáSáná a zsidó újév, ekkor az Ö-való megvizsgálja a cselekedeteinket és beírja az igazakat az Élők Könyvébe, a gonoszakat a Halottak Könyvébe (a gonoszakat már életükben halottaknak hívják, ld. Bráchot 18b, vö. Mózes 5., 17:6). A legtöbb ember azonban sem nem egyértelműen igaz, sem nem egyértelműen gonosz. Nekik van adva a megtérés tíz napja.
Mind Ros HáSáná, mind Jom Kipur napján előkerül a sófár, egy különleges hangszer, egy kürt, mely a szívet „felébreszti a megtérésre” (Rámbám, Hilchot Tesuvá 3:4). Az előbbiről a múlt heti hetiszakaszban (23:24), utóbbiról a mostani hetiszakaszban (25:9) olvasunk. Manapság Jom Kipur kimenetelekor, a böjt végén, este szokás megfújni a sófárt. Hetiszakaszunkból megtudhatjuk, hogy ezt a „jovél” (jubileumi) év emlékére tesszük. A bibliai időkben ugyanis minden 50. év végén ez a sófárfújás jelentette a szabadságot, minden rabszolga felszabadult.
Van viszont egy feltűnő különbség a kétféle megfogalmazás között. Ros HáSánára vonatkozóan azt olvassuk „zichron teruá”, azaz [kürt]fújás emlékezete, Jom Kipur esetében pedig „sofár teruá” azaz sófár fújása. Rámbám (Széfer HáMicvot c. könyvében) megvizsgálja a kétféle parancsolat közötti különbséget: Ros HáSáná napjának lényege az emlékezés. Ez ugyanis a gyökere a megtérésnek: emlékezz, mit tettél egész évben, mennyi jót kaptál, hogyan sikerült viszonoznod. Ennek következménye, hogy Ros HáSáná napján a sófárra mondott áldás szövege is ez: „Áldassál, Te Ö-való, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival és meghagyta nekünk a sófár hallgatását!”
Megindul a szívben egy folyamat, ami 10 nap múlva, Jom Kipur napjára cselekedetté változik: elengedjük a rabszolgákat. Nehéz ma megértenünk, hogy ez mekkora cselekedetnek számított olyasvalaki számára, aki talán egész életében úgy nőtt fel, hogy a rabszolga mindig ott volt a ház körül és segített. Óriási anyagi veszteséget jelentett az egyik napról a másikra kieső segítség! A Széfer HáChinuch magyarázata szerint éppen ezt a nehéz lépést könnyítette meg a sófár megfújása. Azáltal, hogy hallották, hogy mindenkinek el kell engednie a rabszolgáját, tudták, hogy nincsenek egyedül a nehézségekben. Ez a Jom Kipur napi sófárhang az együttes, közös cselekvés hangja, míg Ros HáSáná napján a sófár a fülhöz, a szívhez szól. Ez magyarázza meg a kétféle megfogalmazást.