Akinek az Ö-való segít, annak különösen nehéz a büszkeség csábításával megküzdenie. Ha nekem minden jól megy és másnak nem, akaratlanul is eszembe jut, hogy ennek nem az az oka, hogy én jobb vagyok a másiknál? Ha pedig ez egyszer eszembe jutott, akkor nem könnyű megszabadulni ettől a gondolattól. Hiszen a tény az tény marad: én jobb vagyok mint ő. Még ha kezdetben kértem is a Teremtő áldását és segítségét a munkámhoz, a siker nyomán rájövök, hogy Ő valójában csak a „jogos jussomat” adja meg, hiszen én jól viselkedtem, az a minimum, hogy ezért megjutalmazzon. Nem véletlen, hogy a büszkeség tórai tilalma éppen ebben a szövegkörnyezetben hangzik el. Vigyázz, nehogy a nagy jólétben ezt gondold: „erőm és kezem hatalma okozta ezt a nagy gazdagságot” (Mózes 5., 8:17). Ugyanebben a részben a gazdasági jólét szimbóluma a jóllakotság érzése. Eszerint ezért kell étkezés után áldást mondanunk (bencsolnunk), hogy a jóllakotsággal járó szellemi veszélyeket ellensúlyozzuk.
A mostani hetiszakaszban ezzel éppen ellentétes folyamatot figyelhetünk meg: a jóllakotságot mint eszközt használjuk fel a büszkeség elleni küzdelmünkben. Hogyan? A hálaáldozat (korbán todá) szertartása által (Mózes 3., 7:11-15). Ha valaki nagy veszélytől menekült meg (a sivatagon ment keresztül, börtönből szabadult, súlyos betegségből gyógyult meg, a tengeren át utazott), akkor köteles ezt a fajta áldozatot bemutatni, mely nem kevesebb mint 40 kenyér elkészítésével jár (Talmud, Menáchot 77b). Ebből a 40 kenyérből nem szabad hagyni másnap reggelre semmit. Hogy ne vesszen kárba, a megmenekült nagy lakomát rendezett, melyre sok ismerősét meghívta, akik vele együtt fogyasztottak ebből a sok kenyérből. Ezen a lakomán mindenkivel megosztotta friss élményét. Amíg a Szentély újra fel nem épül, addig nincsen hálaáldozat, de a megmenekültek áldását (birkát hágomél) ma is elmondjuk nyilvánosan, a tóraolvasási szertartáshoz kapcsolódóan.
Egy felnőtt, önálló, érett ember számára nem könnyű nyilvánosan felvállalni saját esendőségét. Sokan nem szeretik, ha betegen meglátogatják őket, nem akarják, hogy ilyen állapotban lássák őket. Saját nehéz pillanatainkat legtöbbször még saját magunk előtt is szégyelljük, és inkább minél gyorsabban elfelejtjük. A hálaáldozat célja mégis az, hogy merjünk beszélni ezekről a kínos pillanatokról és használjuk fel azokat saját épülésünkre.
A 107. zsoltár részletesen leírja a fent említett 4 életszituációt, melyben köteles az ember hálaáldozatot hozni. Szinte megelevenedik az az életérzés, melyet valószínűleg már mindannyian átéltünk, mégis elfelejtettük: „A sivatagban tévelyegtek, az elhagyatott úton, lakott várost nem találtak” (107:4). Ha a sivatagban éppenséggel nem is jártunk, az elveszettség, elhagyatottság érzése már mindnyájunkat a hatalmába kerített. Megéltük, hogy milyen azt érezni: ez itt a vég, nincs kiút. Akár a sok tennivalóból, akár a nehéz élethelyzetből, akár fizikai létünk fenyegetettségéből. Normális emberi reakció ilyenkor ezeket a pillanatokat olyan gyorsan feledni, amennyire csak lehet. Csodálatos módon a kilátástalannak tűnő helyzet egyik pillanatról a másikra megszűnik. Egy rövid ideig hálát érzünk, majd fokozatosan elfelejtjük. Ma már talán fel sem tudnánk idézni egy ilyen történetet, noha az érzésre emlékszünk. Pedig micsoda energia rejlene abban, ha ezt a hálaérzést képesek lennénk élénken feleleveníteni!
Ezt a problémát orvosolja a hálaáldozat intézménye. A negatív emléket összekapcsoljuk egy pozitívval, a közös lakoma élményével, így jobb kedvvel fogunk rá visszaemlékezni. Szégyenérzetünkkel is megküzdünk azáltal, hogy nyilvánosan felvállalljuk: igen, bajban voltam! Így ellensúlyozhatjuk a büszkeséget is, ami abból táplálkozik, hogy legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Rendszeresen, örömmel és hálával gondolhatunk vissza csodás megmenekülésünkre.