Az egyik legizgalmasabb kérdés az ember életében a pályaválasztás:
hogyan jöhet rá arra, hogy mi az a dolog, amit ő tudna csinálni, ami hasznos lenne a társadalom számára, és amit egyben ő is élvezne.
Nagyon érdekes, hogy ezzel kapcsolatban a Chovot HaLevavot. Azt állítja, hogy az ember tulajdonképpen úgy van megteremtve, mint az állatok: ösztönösen tudja mindenki, akit az Örökkévaló teremtett ebben a világban, hogy mi az, amiből neki megélhetése lesz.
Már gyerekkorban is megnyilvánulnak ezek a különleges tehetségek és képességek, és semmi más nem kellene, mint hogy ne nyomjuk el őket. Nem szabadna azt mondani, hogy én inkább valami mást akarok csinálni, mint amire a természetem determinál, mert azzal több tisztelethez vagy több pénzhez juthatok. Hanem el kell fogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk, azokkal a képességekkel együtt, amelyek bennünk vannak. Ez a tudat felszabadít, és segít megtalálni a saját utunkat.
A léviták szolgálata kapcsán a Tórában van olyan hely, ahol azt írja, hogy harmincévesen kezdték a szolgálatot, és van olyan hely is, ahol azt írja, hogy harmincöt évesen. A Talmud úgy oldja fel ezt az ellentmondást, hogy az az öt év a tanulás ideje volt. Innen tanulták azt, hogy ha valaki öt évig próbált Tórát tanulni, és nem látott szimán jáfe bemisnáto-t, vagyis nem látott szép jelet a tanulásában, akkor valószínűleg később sem fog. Van, aki még szigorúbban fogalmaz, és azt mondja, hogy már három év után is igaz lehet ez.
Persze minden vallásos ember szeretné, hogy a gyereke Tórát tanuljon, jól tudja a Tórát, esetleg valamilyen módon meg is tudjon élni belőle. De nem mindenki alkalmas erre.
Ugyanakkor van egy érdekes történet a Neciv kapcsán, aki az egyik legnagyobb rabbi volt, Volozsinban volt ros jesiva, és elképesztően mély könyveket írt. Elmesélte, hogy amikor az első könyvét kiadta, ünnepséget rendeztek. Felidézte, hogy amikor gyerek volt, nem ment neki a tanulás. Lefeküdt aludni, és hallotta, hogy a szülei beszélgetnek:
„Sajnos nem megy a gyereknek. Szívesen vennénk, ha rabbi lenne, de ha nincs képessége rá, akkor talán jobban járnánk, ha mondjuk asztalosmester lenne.”
A kisgyerek ezt hallotta, sírt, imádkozott, könyörgött az Örökkévalóhoz, és az Örökkévaló meghallgatta az imáját, megnyitotta az elméjét, és attól kezdve egészen másképpen tudott tanulni.
Később visszaemlékezett arra, hogy ha abban a pillanatban nem imádkozott volna és nem sírt volna, akkor asztalosmester lett volna. És amikor százhúsz év után fölmegy a túlvilágra, megkérdezték volna tőle:
„Mi lett azzal a sok könyvvel, amit neked kellett volna megírnod?” Ő pedig azt mondta volna: „Mit akartok tőlem? Én csak egy szegény, egyszerű asztalosmester vagyok!”
Szóval engem érdekel, hogy mit mondtok erre ti. Mit gondoltok? Egyszerű az embernek megtalálni a hivatását, vagy sem? Igaz-e az, hogy valójában csak elnyomjuk a bennünk élő tehetséget mindenféle külső okok miatt, vagy ez tényleg egy nagy kihívás?