A Vajechi hetiszakasz az első könyv utolsó szakasza, amely különleges alkalmat teremt arra, hogy lezárjuk az első könyvet és belekezdünk a másodikba. A szakasz azzal kezdődik, hogy Jákob megesketi Józsefet: ne temessen el Egyiptomban. A kérés hangsúlyos: „Esküdj meg nekem!” – ismétli Jákob. És Jákob nem volt egyedül ezzel, hiszen a tanítás végén József is ugyanezt eskette meg Izrael fiait.
Eskük az első könyvben
Az első könyvben több esküvéses helyzet is előfordul. Ábrahám Eliezert arról eskette meg, hogy ne hozzon kánaáni feleséget a fiának. Ábrahám és Avimelek megesküsznek egymásnak, később Izsák és Avimelek is. Az elsőszülöttség eladása is egy esketés volt.
Ezek az eskük különböző kategóriákba sorolhatók. Külön kategória, amikor az Örökkévaló esküszik nekünk – bár ő a főnök és mi a beosztottak, így az ő esküje nem ugyanaz a dolog, mint amikor két ember esküszik egymásnak. A két ember közötti esküvés egyfajta kiegyezés, egy meg nem támadási szerződés, ami gyakran „nem aranyos emberekkel” szokott történni: Ábrahám és Avimelek, Izsák és Avimelek, Jákob és Lábán esetében.
Ami azonban kilóg a sorból, az Jákob és Ézsaú esküje.
Az eskü státusza: tilos, kötelező vagy szabad?
Van egy elterjedt nézet, miszerint „a zsidó ember nem esküszik”. Ez a mondás talán egy antiszemita rendelkezésből ered: a zsidókat különleges módon eskették, hogy ne tudjanak „ki-kol-nidrézni” belőle. Az úgynevezett „zsidó eskü” olyan elemeket tartalmazott, amelyeket a keresztény hatóságok zsidósnak éreztek, plusz olyan dolgokkal egészítették ki, amelyekkel szurkálni akarták a zsidókat. Azt hitték, hogy ha a zsidók a Kol Nidrével feloldják az esküket, akkor olyan esküformát kell találni, amelyet nem tudnak vagy nem akarnak feloldani. Ezért került bele a Tóra, valamint olyan átkok, mint „légy olyan leprás, mint Naamán és Géházi” vagy „nyeljen el a föld, mint Dátánt és Abirámot”, sőt evangéliumi idézetek is.
A „zsidók nem esküsznek” nézet valószínűleg az Újszövetségből ered, ahol az áll: „ne esküdj semmire”. Érdekesség azonban, hogy van egy komplett traktátus az eskükről (Shvuot) és egy a fogadalmakról (Nedarim). A Talmudban van olyan mondás, hogy ne fogadkozz, de olyan, hogy ne esküdj, nincs. Az ősapák is esküdtek.
A parancsolat az esküvésről
Az ötödik könyvben (10:20) ezt olvassuk: „Örökkévaló Istenedet féljed, Őt szolgáld, Őhozzá ragaszkodj, és az Ő nevében esküdj.” A parancsolat tehát nem csak azt mondja, hogy esküdj, hanem azt is, hogy az Örökkévaló nevét tedd bele az eskübe.
A Rambam (Maimonidész) szerint ez egy pozitív parancsolat, a hetedik számú pozitív parancsolat a Micvák könyvében: „Megparancsolt, hogy esküdjünk a nevére, ha muszáj bebizonyítanunk, hogy igazunk van, vagy letagadnunk.” Ha azt mondjuk, hogy „biztos, hogy úgy volt”, akkor a Rambam szerint meg kellene esküdni erre.
A Ramban és a Rambam vitája
A Ramban (Nachmanidész) azonban nem ért egyet ezzel. Szerinte nem úgy van, mint ahogy a Rambam állítja. Ez egy klasszikus vita a Maimon idész (Maimonidész) és a Nachman idész (Nachmanidész) között.
A helyzetet azonban bonyolítja, hogy ugyanennek a Maimon idésznek van egy másik könyve, a Misné Tóra, amelyben megtalálhatók az „eskük törvényei”. Az utolsó törvény az eskükről így szól:
Lehetséges egy esküt feloldozni. Ez egy normális dolog, ha valakit nagyon zavar egy dolog a szívét. Ha úgy érzi, hogy az eskü feloldozása nem tórai, akkor az gyakorlatilag a bölcseknek a szavait nem fogadja el, az baj. Ennek ellenére helyés őrizkedni a dologtól, odafigyelni a dologra. Nem fogunk megengedni egy esküt, csak akkor, ha egy micváról van szó, vagy nagy szükség van rá. Szóval az esküknek a felengedése ezt szigorúan vesszük. És nagyon-nagyon jó annak az embernek, hogy soha egyáltalán ne esküdjön.
Továbbá: ha már megesküdött, akkor tartsa be, akár az a kárára van is, és ne fogja megszegni a szavát. Nem fogja szórakozni azzal, hogy „ebben felengedhetem az esküt”. Aki ezt csinálja, nem fog sohasem meginogni – ahogy Dávid király gyönyörű 15. zsoltárában is áll a legjobb tulajdonságokkal rendelkező emberről.
Hogyan érthető ez az ellentmondás?
Hogyan lehet, hogy a Rambam a Micvák könyvében azt mondja, hogy az esküvés micva, majd a Misné Tórában azt írja, hogy milyen jó, ha az ember nem esküszik?
Van egy egyszerű válasz: olyan micvákról van szó, mint a get (válólevél) vagy a húsevés. Ezek feltételes micvák. Mindenki házasodjon meg és éljen boldog házasságban százhúsz évig, de ha mégis másképp alakulnak a dolgok, akkor micva írni válólevelet. Hasonlóan a húsevéshez: ha húst akarunk enni, akkor micva a kóseres vágás, de önmagában nem kötelező húst enni.
A Rambam szerint tehát esküdni nem micva, de ha belekerülünk abba a helyzetbe, akkor micva. De ne kerüljünk bele, és akkor az még jobb.
Rási magyarázata
Van még egy szép magyarázat. A Rási így értelmezi az „Örökkévalót féljed, őt szolgáljad, hozzá ragaszkodj, nevére esküdj” verset: „Ha ez a sok tulajdonság mind megvan benned, akkor esküdjél az Ő nevére, akkor esküdhetsz az Örökkévaló nevére.” Ha ezek a szép, jó tulajdonságok mind megvannak benned, különben ne esküdj a nevére.
Az esküvéshez tehát egy bizonyos szintet el kell érni. Ez a magyarázat megmagyarázza, miért eskedte meg Jákob Józsefet – hiszen ő egy cádik volt, ő esküdhet. És az is érthető, miért eskedte meg Ábrahám Eliezert: ezek nagyon rendes emberek, biztos, hogy megfelelnek ennek a kritérium listának.
Ami azonban problematikus, az Ézsaú esete. Ézsaút is megeskette Jákob, hogy adja el az elsőszülöttségét, mert Jákob úgy látta, hogy Ézsaú nem lesz jó elsőszülött. Ez egy valóságos kérdés.
A Gittin traktátusból vett történet
A Rambam magyarázói egy történetet hoznak a Gittin traktátusból (35a), amely az özvegyek pénzbegyűjtéséről szól. Az özvegyeknek meg kellett esküdniük ahhoz, hogy begyűjthessenek.
Történt egy emberrel az éhínség éveiben, hogy rábízott egy aranydinárt, egy nagyobb összeget egy özvegyasszonyra. Az asszony betette a pénzt a lisztes zsákba, és belesütötte a kenyérbe. Majd odaadta ezt a kenyeret egy szegény embernek. A szegény embernek jó napja lett, az asszonynak kevésbé.
Amikor megjött az ember, aki visszakérte a pénzt, az asszony így esküdött: „Haljon meg az egyik gyerekem, ha élveztem belőle!” És meg is halt az egyik gyereke.
A bölcsek kérdezték: de hát nem élvezett semmit belőle, szegény embernek adta! A válasz: attól, hogy az aranyrög ott volt, annyival kevesebb lisztet kellett adnia a szegény embernek. Az asszony meg volt győződve, hogy igaz az esküje, mert valójában nem volt ebben élvezet számára.
A bölcsek reakciója nem az volt, hogy mostantól ne esküdjünk, hanem az, hogy milyen durva: ez az asszony az igazra esküdött, és ez történt vele – akkor mi lesz azzal, aki hazugságra esküszik?
Ez a történet részben megindokolja a zsidók esküktől való óvakodását, bár hogy ezt teljesen megindokolja-e, az jó kérdés. Kérdéses az is, hogy ennél az asszonynál érvényesíthetjük-e a Rási kritériumát – féli-e az Örökkévalót, szolgálja-e, ragaszkodik-e hozzá? Aki így vigyáz a másik pénzére, illetve a saját gyereke életére, abban talán némi gondatlanságot ráfoghatunk.