A hetiszakaszban Mózes verses formában megismétli mindazt, amit korábbi szakaszokban már elmondott: fenyegető próféciák formájában előre jelzi, hogy a nép el fog térni az Örökkévaló útjáról, bálványt fog imádni, és ezt az Örökkévaló nem fogja jó szemmel nézni – büntetés lesz belőle. Tudom, mondja Mózes, hogy el fogtok tévelyedni, tudom, hogy nem fogjátok az örökkévaló útját követni, hanem bálványt fogtok imádni utánam.
Érdekes módon ehhez képest, amikor megnézzük Jehosua könyvét, egyetlen olyan esetet találunk, amikor a nép bálványimádásba esik: Áchán történetét. Az egész könyvben nincs több ilyen eset – Mózes öt könyvében pedig, noha rövidebb időszakot ölel fel, jóval több ilyen történet szerepel.
Erre Rási megjegyzi, hogy ebből az látszik, mennyire kedves egy embernek a saját tanítványa, hiszen olyan, mintha az ő élete folytatódna benne. Mózes ugyanis megmondta, hogy halála után baj lesz – és mégsem lett, mert Jehosua uralma alatt olyan volt, mintha Mózes élete meghosszabbodott volna. Jól sikerült utódlás volt ez.
Ám a Háazinu éneke már előre jelzi, hogy később mégis lesz baj. A szöveg szerint:
„Ők engem mérgesítettek egy nem-istennel, bosszantottak hiábavalóságaikkal”
– ez a „hiábavalóság” (hével) ugyanaz a szó, amely a Kohelet (Prédikátor) könyvében is központi szerepet kap.
A vers folytatása:
„Én pedig őket fogom idegesíteni egy nem-néppel, egy alávaló nemzettel fogom bosszantani őket.”
A gondolat lényege, hogy mivel a nép nem-istent, azaz olyat imádott, amelyben valójában nincs igazi hatalom, ezért az örökkévaló egy „nem-néppel” fogja őket megbüntetni: egy olyan néppel, amely méltatlan arra, hogy büntető eszköz legyen, mégis az lesz.
Rási erre a kérdésre – ki ez a „nem nép” – Jesája próféta szavaival válaszol (23. fejezet): „Íme, a Kaszdeusok (káldeusok) földje – ez a nép, amely nem volt, míg Assíria meg nem alapította.” Ez a kifejezés Rási szerint egyértelműen Babilóniára utal, arra a népre, amely az első Szentélyt is lerombolta.
Felmerült egy további megközelítés is arra, hogy miért is nevezhetnék Rómát „nem népnek”: mert Róma a meghódított népeket mind magába olvasztotta, ezáltal nem volt önálló, elkülönült identitása – hasonlóan ahhoz, ahogyan Amerika is mindenkit magába fogad.
Ehhez kapcsolódóan Titus Livius „Ab urbe condita” (A római nép története a város alapításától) című művében olvasható, hogy Romulus, a városalapító, menedékhelyet nyitott, és a szomszédos népek közül tömegesen gyűjtött maga köré szabadokat és rabszolgákat egyaránt, válogatás nélkül – ez adta a város kezdeti népességnövekedésének alapját.
Szforno magyarázata szerint a „nem nép” ismét a Babilóniát, a káldeusokat jelenti, akik az első Szentélyt lerombolták. Szforno hozzáteszi, hogy Róma egy „nem szabályos” királyság volt, amelynek nem volt saját írása, sem saját nyelve – ezeket más népektől vette át. A Talmud (Gittin 80.) is foglalkozik a „nem szabályos királyság” fogalmával, amelyet Rómára szoktak érteni.