Képzeljétek el, hogy ti vagytok a bíró, és jönnek hozzátok az emberek egymillió dolláros üggyel – ilyenkor az ember nagyon összeszedi magát, alaposan foglalkozik a kérdéssel. De ha utána jön egy szegény ember ezer forintos üggyel, könnyen adódhat a kísértés, hogy azt kevésbé komolyan vegyük. A Tóra szerint nem szabad így hozzáállni. Az igazság igazság – neked, bírónak ugyanazzal az odafigyeléssel kell megvizsgálnod egy ezerdolláros ügyet, mint egy ezerforintosat. Nem az összeg nagysága az, ami számít.
A dió példája: mikor jár vissza valami
Ha valaki visszamegy panaszkodni, hogy nem annyi diót kapott, amennyit ígértek neki, a Sulchán Áruch szerint elvileg visszamehet. Ha egy kiló diót ígértek neki, és tíz dekával kevesebb van benne, jogosan reklamálhat – más kérdés, hogy ezt a gyakorlatban nehéz lenne bizonyítania.
A Talmud különbséget tesz két eset között. Az egyik az, amikor valaki becsap – vagyis túlárazza az árut, azt hazudva, hogy ennyi az ára, miközben tudja, hogy nem annyi ér. Ez a súlyosabb eset, ezt hívjuk megtévesztésnek [onáá]. A másik eset a tévedés: ha a kereskedő nem szándékosan mond valótlant, csupán tévedésből nem annyit adott, amennyit kellett volna – ez az eset korrigálható.
Amikor valaki kimérve ad el a barátjának valamit – akár mennyiségben, akár súlyban –, és utólag kiderül az eltérés, mindig visszajár valami. Ebben egyet is szoktak érteni a Talmud magyarázói, csak abban vitatkoznak, hogy pontosan mi jár vissza: a pénz, a termék, vagy akár az egész üzlet felbontható-e.
Nézzünk két konkrét esetet. Ha valaki 100 diót vett tőled, de tévedésből 101-et kapott, akkor egy dió jár vissza neked. Fordítva: ha valaki 100 diót fizetett ki, de csak 99-et kapott, akkor egy dióval tartozol neki. Mindkét eset olyan, amelyben a hiány pótolható – ezt hívjuk úgy, hogy „efsár lehaslim”, vagyis „lehetséges kiegészíteni”.
Amikor a hiányt nem lehet pótolni: az ingatlan példája
De mi van akkor, ha a hiányt nem lehet csak úgy pótolni? Erre a klasszikus példa az ingatlan. Ha valaki vesz egy 100 négyzetméteresnek hirdetett lakást, és utólag lemérve kiderül, hogy az valójában csak 90 négyzetméter, akkor az eredeti tulajdonos nem tudja egyszerűen arrébb tenni a falakat, hogy pótolja a hiányzó 10 négyzetmétert. Itt nincs mód a fizikai kiegészítésre.
Érdekes módon a gyakorlatban ingatlanügyekben ritkán fajul idáig a dolog – hallottam olyasvalakitől, aki sok ingatlant adott-vett, hogy nála soha nem volt ebből probléma, mert ingatlannál az emberek elsősorban a helyet, a körülményeket nézik, nem centiznek négyzetméterre. Ha valaki megtalálja a neki tetsző ingatlant, örül neki, és nem az apró eltéréseken akad fenn.
A kérdés, amiről a Sulchán Áruch kifejezetten nem beszél, a következő: mi történik, ha a hiányzó részt semmiképpen nem lehet pótolni – nem lehet arrébb tolni a falakat? Ilyenkor két lehetőség marad. Az egyik, hogy az egész adásvételt megsemmisítik [bitul mekách], vagyis a vevő visszakapja a teljes vételárat, a másik pedig, hogy csak a hiányzó rész arányos ellenértékét térítik vissza. Ez utóbbi két megoldás között a rabbik vitatkoznak (Rán, Rásbá).
Az adásvétel felbontása egyébként igazán komoly dolog. Ha valaki normál körülmények között megegyezik egy adásvételről – például kezet ráznak, vagy csak szóban megállapodnak –, és utána visszalép az üzlettől, az illető rabbinikus átkot kap a nyakába. Ez mutatja, mennyire komolyan kell venni azt, amit kimondunk: amit a szánk kimond, azt őrizni és megtartani kell. Ez a gondolat egyébként össze is kapcsolódik a hetiszakasszal, amely szintén arról szól, hogy a fogadalmainkat be kell tartanunk.
A Ráávád tanítása
A legutóbbi alkalommal tanultuk a Ráávád egyik elképesztő tanítását, amelyet a Talmud Kiddusin traktátusának 8. oldalán található szugjából vezet le. Ez az eredeti szugja arról szól, hogy a kidusinnál – vagyis az eljegyzésnél – pénzzel is meg lehet szentelni a házasságot. Ha valaki azt mondja: „megszentellek téged ezzel a pénzzel, amely száz dénárt ér”, de ő csak egy dénárt ad át ténylegesen, akkor az az egy dénár azonnal érvényesíti a kidusint, a maradékkal pedig utólag tartozik. Ha viszont kifejezetten kiköti, hogy ez a pénz száz dénárt ér, és utólag kiderül, hogy nem annyit ér, akkor a kidusin érvénytelen – hiszen nem az történt, amiben megállapodtak.
A Ráávád ebből azt a következtetést vonja le, hogy ugyanez vonatkozik egy zsák dióra is. Ha valaki azt mondja: „eladom neked ezt a zsákot, mert száz dió van benne”, és kiderül, hogy nincs benne száz, akkor a Ráávád logikája szerint – a kidusin esetéből levezetve – az adásvétel is megsemmisíthető. De nem azért, mert nem lehet pótolni a hiányt, hanem azért, mert nem az történt, amiben megállapodtak.
A Magid Misne viszont vitatja ezt az érvelést: szerinte nem lehet a házasságot egy egyszerű adásvételhez hasonlítani. Ugyanakkor a Magid Misne nem fejti ki pontosan, mi is az objektív különbség a két eset között.
Ezt a hiányzó magyarázatot két későbbi nagy rabbi pótolja: a Machané Efraim, aki Konstantinápolyból, a mai Isztambulból származott, valamint Rav Naftali Trop, aki jóval későbbi, néhány generációval ezelőtt élt rabbi volt. Ők azt mondják, hogy a kidusin és az adásvétel között valódi, objektív különbség van a jogügylet létrejöttének módjában. A kidusinnál a pénz maga hozza létre a jogi aktust – tehát ha a pénz értéke hibás, az egész jogügylet alapja omlik össze. Az adásvételnél ezzel szemben, bár pénz is mozog, nem a pénz az, ami a tulajdonátruházást véglegesíti, hanem a birtokbavétel egy formája – a húzás vagy az áru felemelése. Mivel a pénz nem az adásvételt véglegesítő jogi aktus, egy hibás pénzösszeg nem érvényteleníti automatikusan az egész adásvételt úgy, ahogyan a kidusinnál teszi.