A polgárjogi törvények témájában ma azzal folytatjuk, amit legutóbb elkezdtünk: vásárláskor mikor lehet egy ügyletet visszamondani, ha az ember hibát talál a megvásárolt termékben, és mikor lehet ezzel az üggyel egy rabbinikus bírósághoz — egy bét dínhez — fordulni.
Amikor az eladó előre bevallja a hibát
Az első eset az, amikor az eladó maga is elmondja a vevőnek, hogy az áru nem teljesen hibátlan. Ha az eladó ezt őszintén bevallja, és emiatt kedvezményes áron adja a terméket — mondjuk a fél áráért —, akkor a vevő utólag nem reklamálhat azzal, hogy „ez rossz, az rossz, amaz is rossz”. Ezt ugyanis a vevő magára vállalta azzal, hogy tudta: csak a fél árat fizeti egy nem hibátlan termékért.
Ehhez azonban egy fontos feltétel tartozik: az eladónak konkrétan meg kell mondania, milyen hibáról van szó — nem elég általánosságban közölni, hogy „van benne hiba”. A törvény ugyanakkor egy engedményt is tesz: az eladó nem köteles pontosan megnevezni a hibát, elegendő, ha egy összeghatárt ad meg. Ha például a termék ára húszezer forint, és az eladó azt mondja, hogy ötezer forint értékű hiba van benne — anélkül, hogy megmondaná, pontosan mi az —, ez is elfogadható. Ebben az esetben a vevő csak akkor reklamálhat utólag, ha az általa talált hiba meghaladja az ötezer forintos értéket; ha kevesebb, nincs helye reklamációnak (CM 232:7).
Ha viszont a vevő egyszerűen csak megveszi a terméket anélkül, hogy bármiféle hibáról szó esett volna, akkor jogosan várja el, hogy az áru hibátlan legyen. Ha ilyenkor derül ki utólag a hiba, az eladó nem hivatkozhat arra, hogy „a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el” — mert az eladónak akkor is meg kellett volna mondania, mi a hiba.
Van egy másik megoldás is: az eladó nem feltétlenül nevezi meg a konkrét hibát, hanem egyszerűen annyival csökkenti az árat, amennyivel a hiba az áru értékét csökkenti. Ilyenkor viszont tisztában kell lennie azzal, mekkora ez az értékcsökkenés — nem adhat csak úgy, találomra egy engedményt anélkül, hogy tudná, mekkora hibáról van szó.
A folytatásban több olyan pont következik, amely elsősorban állatok — például szántásra vásárolt igavonó állatok — adásvételével foglalkozik. Ezek a mai gyakorlatban ritkán relevánsak, ezért ezeket most átugorjuk, és a belőlük levonható, ma is érvényes tanulságokra koncentrálunk.
Nyilvánvaló és rejtett hiba: amikor a szerénykedés árt
Egy állatnak — éppúgy, mint egy autónak — lehetnek látható, ellenőrizhető hibái, és lehetnek rejtett hibái, amelyek nem azonnal észlelhetők. A Talmud egy érdekes esetet ír le ezzel kapcsolatban.
Ha az eladó azt mondja a vevőnek: „Nyitott vagyok veled, elmondom az öt rejtett és öt nyilvánvaló hibát”, a vevő pedig végignézi az állatot, és azt látja, hogy a felsorolt nyilvánvaló hibák valójában nincsenek is meg — vagyis az eladó túlzott, szerénykedett —, akkor ez alapján a rejtett hibákra vonatkozó közlést sem lehet elfogadni (CM 232:8).
Ha ugyanis kiderül, hogy az eladó a nyilvánvaló hibák felsorolásában nem mondott igazat, hanem csak amolyan udvarias szerénykedésből túlzott, akkor feltételezhető, hogy a rejtett hibák felsorolásában is hasonlóan járt el — vagyis ott sem lehet megbízni a szavában. Ebből az a tanulság, hogy eladóként nem szabad szerénykedni, hamis hibákat sem szabad az áruba „belebeszélni”, mert ez aláássa a valódi közlés hitelességét.
Lényeges a fogalmi különbségtétel is: a rejtett hiba nem azonos azzal, amit az eladó eltitkolt. A rejtett hiba az, amelyről az adásvétel megkötésekor maga az eladó sem tudott, és csak később válik ismertté — akár a használat, akár a kopás következtében. Ez lényegesen eltér attól az esettől, amikor az eladó tudott egy hibáról, de eltitkolta azt: az utóbbi nem rejtett, hanem eltitkolt hiba. A szerződésekben gyakran szereplő „rejtett hibáért a felelősséget kizárom” kikötés éppen erre az első esetre vonatkozik: arra, amiről az eladónak ténylegesen nem is lehetett tudomása.
A szolga esete
A következő pont a szolgaként eladott ember hibáival foglalkozik (CM 232:10). Ez egy erős korkép is egyben: általában azokat adták el szolgának, akikkel kapcsolatban nemigen lehetett reklamálni, hiszen jellemzően nem a legkiválóbb tulajdonságú embereket adták el ilyen módon — legyen szó akár testi fogyatékosságról, akár erkölcsi hibákról, mint a lopás. József esete ebből a szempontból kivétel volt: rendkívül meglepő volt, hogy ő, aki a legelőkelőbb család legkiválóbb gyermeke volt, szolgaként került eladásra.
Egy esetben azonban mégis helye van a reklamációnak: ha kiderül, hogy az eladott szolgát az állam halálra keresi. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a hatalom gyakorlatilag bármikor elveheti a vevőtől — ilyenkor jogosan követelheti vissza a kifizetett pénzt.
A tréfli állat és a belőle levont törvény
A következő téma a tréfli — vagyis rituálisan nem kóser — állat esete, és ez adja az egyik legfontosabb, ma is alkalmazható tanulságot (CM 232:11). Ha valaki élő állatot vásárol, hazaviszi és levágja, és a levágás során derül ki, hogy az állat tréfli volt, a vevő ekkor is jogosult a vételár visszatérítésére — még akkor is, ha az eladó maga sem tudott a hibáról, hiszen ez egy olyan belső, rejtett probléma, amit előzetesen nem lehetett észlelni.
Ez a törvény azért is figyelemre méltó, mert a tulajdonos sem tudhatta előre, hogy mit fog vágás közben találni: ő maga is jóhiszeműen, abban a meggyőződésben adta el az állatot, hogy az hibátlan. Mivel azonban ő maga is zsidó, és neki magának sem lenne szabad megennie a tréfli húst, ha otthon vágta volna le ugyanezt az állatot — a hiba objektíven fennáll, függetlenül attól, hogy ki tudott róla.
Ebből az esetből Rambám egy általánosabb elvet von le: ha a vevő a megvásárolt dologban, mielőtt a hibáról tudomást szerzett volna, egy saját maga által előidézett változtatást végzett — mint amilyen a levágás —, ez a változtatás önmagában nem zárja ki a reklamáció lehetőségét (CM 232:13). Vagyis még akkor is vissza lehet adni a már levágott állatot, ha a vevő maga vágta le, feltéve, hogy ez a vágás egy szokásos, elvárható felhasználási mód volt — hiszen aki állatot azért vásárol, hogy levágja, annál a levágás természetes, elvárt cselekmény.
Ilyenkor az eladónak a már levágott, feldolgozott állat aktuális, magasabb értékét kell megtérítenie a vevőnek — nem csupán az eredeti, élő állat árát.
Rambám egy másik példával, a ruhaszabással illusztrálja ugyanezt az elvet. Ha valaki textíliát vásárol, és elkezdi azt méretre szabni, majd eközben derül ki, hogy anyaghiba van a szövetben, a vevő ekkor is jogosult az elállásra — sőt, ha a szabással közben értéket is adott a textíliának, ezt a hozzáadott értéket is jogosult felszámítani az eladónak (CM 232:14). Ilyen esetben tehát a vevő nemcsak a vételárat kapja vissza, hanem a saját munkájáért járó díjat is, hiszen olyan anyagon dolgozott, amelyet végül nem áll módjában felhasználni.