A legutóbbi alkalommal egy olyan esetről beszéltünk, amely jól mutatja, hogyan működik a téves vásárlás elve a gyakorlatban. Ha valaki levág egy állatot, és kiderül, hogy az állat trefli – vagyis belül valami olyan hibája van, ami miatt nem fogyasztható –, akkor ezt az állatot vissza lehet vinni az eladónak. Ez annak ellenére igaz, hogy a vevő már tett valamit az állattal, ami csökkentette az értékét: levágta. A visszaadás azért lehetséges, mert a vevő a hibáról semmit sem tudott, amikor a károsító cselekményt elvégezte.
Ez a szabály akkor is érvényes, ha az eladó tudott a hibáról, de nem szólt róla a vevőnek – a lényeg, hogy a vevő maga nem tudott a hibáról, amikor a saját, értékcsökkentő beavatkozását elvégezte. Ugyanez a logika áll fenn akkor is, ha valaki újraszab egy ruhát, amiről utólag kiderül, hogy hibás volt, vagy ha valaki elkezdi enni egy föld termését, majd rájön, hogy azzal is baj van.
A sajt esete és a „minőségét megőrzi eddig” felirat
Nézzünk meg egy konkrét, a forrásban szereplő esetet. Valaki eladott egy vevőnek három sajtot, és a vevő, miután megkóstolta mindhármat, azt tapasztalta, hogy az állapotuk már nem volt megfelelő. A kérdés az, hogy ilyenkor kihez kell fordulni, és mi alapján dől el, hogy jogos-e a reklamáció.
A forrás szerint ilyen esetben professzionális sajtszakértőket kell megkérdezni arról, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy sajt ilyen mértékben megromoljon. Ha a szakértők azt mondják, hogy ehhez több mint három nap kell, az azt jelenti, hogy a romlás minden bizonnyal már az eladás pillanatában megkezdődött, tehát az eladó felelős. Ha viszont elég három nap is a romláshoz, akkor lehetséges, hogy a hiba csak a vásárlás után keletkezett, és ez másképp dönti el az ügyet.
Ez az elv ma is releváns, hiszen a mai csomagolásokon szereplő „minőségét megőrzi” feliratok pontosan ugyanezt a funkciót töltik be. Sokszor előfordul, hogy valaki kibont egy terméket, amin még érvényes a szavatossági idő, mégis azt tapasztalja, hogy már nem jó. Ennek jellemzően az az oka, hogy a terméket nem megfelelően kezelték vagy tárolták a szállítás vagy forgalmazás során – és ilyenkor a termék visszavihető, visszaadható.
A bizonyítási teher alapelve
Van egy alapvető szabály, amely a kétséges esetekben eldönti, kinek kell bizonyítania az igazát: aki ki akar venni valamit a másik féltől, annak kell bizonyítania az igényét.
Ennek az elvnek a lényege a status quo fenntartása. Minden dolog ott marad, ahol éppen van: ha az én pénzem most az eladónál van, az ő sajtja pedig most nálam, akkor ez a jelenlegi állapot. Ha valamelyik fél ezen a fennálló helyzeten változtatni akar – vissza akarja kapni a pénzét, vagy vissza akarja adni az árut –, akkor neki kell bizonyítania, hogy erre jogosult. Ha a helyzet kétséges, és nem sikerül bizonyítani, akkor gyakorlatilag az veszít, akin a bizonyítási teher van, hiszen az ő igénye marad bizonyítatlan.
Ez alól van egy érdekes és a mai gyakorlatban is releváns kivétel: az az eset, amikor a vevő még nem fizetett. Ez tipikusan a webshopokból történő vásárlásoknál fordulhat elő. Ha valaki utánvéttel rendel, és a csomag már sérülten, összetörve érkezik meg hozzá, akkor jogos, hogy a kézbesítés pillanatában felbontsa a csomagot, és ha látja, hogy sérült, ne is vegye át, vagy ne fizessen érte. Ilyenkor ugyanis még nem történt meg a fizetés, tehát a pénz státusza nem változott, és nem a vevőnek kell bizonyítania, hogy jogos a panasza.
Ezzel szemben, ha valaki előre kifizetett egy terméket, majd az sérülten vagy hibásan érkezik meg, a reklamáció jóval bonyolultabb, hiszen ekkor már a pénz gazdát cserélt, a fennálló állapoton a vevő szeretne változtatni, és neki kell bizonyítania az igazát.
Az olaj esete és az eskü kérdése
A következő eset egy hasonló, de mégis eltérően kezelt helyzetet mutat be. Valaki eladott egy vevőnek egy korsó olajat. A vevő nem nyitotta ki és nem ellenőrizte a vásárláskor, hanem megbízott az eladó szavában, aki azt mondta, hogy az olaj kiváló minőségű. Amikor a vevő később kinyitotta, kiderült, hogy az olaj valójában csak másodosztályú.
Ez a történet elsőre nagyon hasonlít a sajt esetéhez: a vevő azt hitte, jó minőségű terméket kapott, aztán kiderült, hogy mégsem az, és vissza szeretné vinni. A meglepő azonban az, hogy itt a forrás egy egészen más eljárást javasol, mint a sajtnál. Az olaj esetében ugyanis felmerül, hogy az eladónak esküt kell tennie arra, hogy valóban jó minőségű árut adott el. A sajt esetében ilyen eskü fel sem merült – ott kizárólag azt kellett tisztázni, hogy mikor és hogyan romlott meg az áru.
Az ár mint bizonyíték: az ökör esete
A következő nagy témakör, amellyel a 23. pontban foglalkozunk részletesen, az, hogy egy fizetett összeg önmagában bizonyítékul szolgálhat-e a felek szándékára nézve.
Ezt jól illusztrálja az ökör esete: valaki vett egy ökröt, amelyről kiderült, hogy öklelős természetű. Egy ilyen állat kiváló húsforrás, de nem alkalmas szántásra, aratásra vagy egyéb mezőgazdasági munkára. A kérdés az, hogy a vevő milyen célból vásárolta az állatot – ha csak levágásra és fogyasztásra vette, akkor a hiba nem jelent problémát, ha viszont munkára szánta, akkor igen.
Az egyik lehetséges bizonyíték a fizetett ár. Egy olyan állat, amely munkára is, fogyasztásra is alkalmas, természetesen többet ér, mint egy olyan, amelyet csak megenni lehet – hiszen az előbbi mindent tud, amit az utóbbi, plusz még szántani, aratni, vetni is használható.
Ez ugyanaz a logika, mint amit az olaj esetében láttunk: a kiváló minőségű, extra szűz olívaolajnak is magasabb az ára, mint az egyszerű minőségűnek. Ha tehát kimutatható jelentős különbség a munkára szánt és a fogyasztásra szánt állat ára között, és a vevő a magasabb árat fizette, akkor ez elfogadható bizonyíték arra, hogy munkára akarta megvenni az állatot – tehát jogosult a visszaadásra vagy kártérítésre.
Egy másik lehetséges bizonyíték a vevő szokása: ha ismert róla, hogy mindig ugyanarra a célra szokott állatot vásárolni – mondjuk mindig csak munkára –, akkor ez a következetes szokás is elegendő ahhoz, hogy visszakapja a pénzét. Ezt nevezik körülmény alapú bizonyítéknak: önmagában is elég erős ahhoz, hogy elfogadjuk, még ha nincs is közvetlen tanú vagy kifejezett megállapodás.
Amit nem fogadunk el bizonyítéknak: a többség
Van azonban egy módszer, amelyet ebben az esetben kifejezetten nem alkalmazunk, jóllehet más helyzetekben egyébként a többségi elvet szoktuk követni – mintegy demokratikus szavazásként, ahol azt feltételezzük, hogy ha az emberek túlnyomó többsége egy adott célra vásárol egy bizonyos típusú állatot, akkor valószínűleg a mi vevőnk is arra vette.
Ebben az esetben azonban nem elegendő bizonyíték az, hogy „a legtöbb ember szántásra veszi az ilyen állatot”. Ennek oka, hogy amikor valaki ki akar venni valamit a másik féltől, ahhoz erős, közvetlen bizonyíték szükséges – a legerősebb bizonyíték a szemtanú vallomása, hiszen ő ott volt, látta, mi történt. Ezzel szemben a többségi arány csupán statisztika. Egy ilyen gyenge bizonyíték nem elég erős ahhoz, hogy valakitől ténylegesen pénzt vagy vagyont vegyünk el; ehhez a legmagasabb szintű bizonyíték, gyakorlatilag két kóser tanú vallomása szükséges, amilyenre a legtöbb hasonló helyzetben nincs is lehetőség.