A Varró Dániel-féle mesekönyvek igen szórakoztató mulatságot kínálnak fektetéskor az egész család számára – csak éppen a fektetésre nem alkalmasak. Amikor először olvastuk, mindenki jobbra-balra dőlt a nevetéstől. Hogy lehet így altatni?
Ez alapján merült fel a halachikus kérdés: vajon van-e jogunk visszavinni a könyvet a boltba, mondván, hogy nem töltötte be a rendeltetését?
Természetesen valójában nem volt szándékunk ezt tenni, nagyon kedveltük a könyvet. De a tanulás ismétléséhez jó kérdés!
Ez a kérdés pontosan a Sulchán Áruch Chosen Mispát részének a téves vásárlásról (mekách táut) szóló fejezetéhez kapcsolódik, amit éppen tanulunk. Kigyűjtöttem azokat a pontokat, amelyek kapcsolódnak ehhez az esethez.
Felismerhető és fel nem ismerhető hiba
A fejezet nyolcadik pontja arról szól, hogy egy hibát felismerhetünk-e a vásárláskor, vagy sem. A mi esetünkben a kérdés az, hogy ha egy könyv ahelyett, hogy elaltatná a gyereket, megnevetteti és felébreszti, az egy felismerhető vagy egy nem felismerhető hiba-e.
A válasz egyértelmű: ez egy felismerhető hiba, hiszen a vásárló akár bele is lapozhatott volna, mielőtt megvette – tehát elvileg észrevehette volna, hogy a könyv inkább vidám, mint altató hangvételű.
A többség elve és annak korlátai
Itt jön a képbe a fejezet utolsó, 23. pontja, ami a többség (rov) elvéről szól. Feltehetnénk a kérdést: ha a gyerekkönyvek többségét altatás céljából vásárolják az emberek, nem lehetne-e erre az általános feltételezésre alapozni, és emiatt visszavenni a könyvet?
A Talmud válasza világos: nem. Még ha igaz is volna, hogy a legtöbb szülő altatás céljából vesz gyerekkönyvet, ebből az általános többségi feltételezésből (amit „globális rov”-nak nevezhetünk) nem indulhatunk ki pénzügyi ügyletek felbontásához. Egy ilyen általános, statisztikai jellegű érveléssel nem lehet megváltoztatni a felek pénzügyi helyzetét.
Van azonban egy fontos megkülönböztetés: a globális, „a világ általában így csinálja” jellegű többség és a lokális, konkrét ismeretségen alapuló többség között. Ha az eladó ismeri a vevőjét, és tudja, hogy ő személy szerint az esetek többségében egy bizonyos célra szokott vásárolni valamit, akkor ezt a helyi többséget igenis figyelembe kell venni. Ilyenkor az eladónak kötelessége erre tekintettel lenni – és ha ezt elmulasztja, köteles visszatéríteni az árat.
Ez a különbségtétel azért is szép, mert nem arról szól, hogy a vevőnek be kell olvadnia a tömegbe, és úgy kell viselkednie, mint mindenki másnak.
A szolga esete és a precedens ereje
A fejezet 10. pontja egy másik, ehhez kapcsolódó esetet tárgyal: egy szolgáról van szó, akiről alapesetben nem mondhatjuk, hogy visszavihető, mert lop – hiszen éppen azért lett valaki szolgává, mert korábban vétett valamit, és emiatt eladták. Ha azonban a szolgát a bűnei miatt a hatóság keresi, az igenis ok a pénzvisszafizetésre, mert ha elviszik, akkor kárba vész a befektetett pénz.
Ez az eset azért releváns a könyvünk kérdésénél, mert Varró Dániel könyveinek is megvan a maguk jól ismert „előélete” – akik olvasták már a szerző korábbi munkáit, tudják, hogy azok rendkívül viccesek, és inkább felébresztik, mintsem elaltatják a gyereket.
Az olaj esete – bizonyíthat-e az ár?
A tanulás során felmerült egy másik, szintén nagyon érdekes kérdés, amely a fejezet tizenhetedik pontjához kapcsolódik, ahol az olajvásárlásról volt szó. Ha valaki olajat vásárol – mondjuk extra szűz olívaolajat vagy egyszerű olajat –, és az nem átlátszó üvegben van kiszerelve, előfordulhat, hogy csak utólag derül ki, mit is vett tulajdonképpen. Ilyenkor vita alakulhat ki arról, hogy a vevő valójában mit szándékozott venni.
Felmerült a gondolat, hogy nézzük meg egyszerűen az árat vagy a nyugtát – csakhogy abban a korban nem léteztek blokkok, az emberek nem is emlékeztek pontosan, mennyit fizettek. Éppen ezért az a kérdés, hogy vonhatunk-e le bizonyítási következtetést magából az árból? Ezt a kérdéskört hívják úgy, hogy vajon az ár eldöntő bizonyítéknak számít-e (dámin mochichin).
A Bává Bátrá traktátus 92a lapján található misna szerint a Bölcsek úgy vélik, hogy az ár önmagában nem szolgálhat bizonyítékként, míg Rabbi Jehuda szerint igen. Ez a nézetkülönbség önmagában is meglepő – hiszen az elsőre kézenfekvőnek tűnő gondolatot, hogy a fizetett összegből következtetni lehet a felek szándékára, a Bölcsek elutasítják.
A nagy magyarázók éppen ezen a ponton töprengenek: hogyan lehetséges, hogy más helyeken mégis elfogadjuk, hogy a pénz bizonyítékul szolgálhat?
Az eskü rendje
Az olaj esetében a végső rendezés az eskü útján történik – de érdemes megérteni, miért éppen úgy, ahogyan a Sulchán Áruch leírja. Elsőként az eladó esküszik meg arra, hogy valóban a megfelelő minőségű árut adta, és hogy ez volt a megállapodás. Ha az eladó erre képes megesküdni, megtarthatja a pénzt. Ha nem hajlandó vagy nem képes esküt tenni, akkor a vevő esküszik – és ha ő megesküszik, visszakapja a pénzét, az eladó pedig visszaveszi az olajat.
Felmerülhet a kérdés, miért pont az eladó esküszik elsőként. A választ egy rövid, hasznos magyarázó, a Szmá adja meg: azért az eladó esküszik előbb, mert ha a vevő esküdne, azzal gyakorlatilag pénzt vinne ki az eladótól. Bár technikai értelemben nincs veszteség – hiszen a vevő visszaadja az olajat, és visszakapja ugyanannyi pénzét –, mégis van itt egy fontos szempont: az eladó eladni akar, nem visszavásárolni.
Ezért az ilyen jellegű, másik féltől pénzt „kihozó” helyzeteket a halacha szigorúan kezeli, és nem engedi meg csak úgy, egyszerű esküvel. Éppen ezért az elsődleges esküdési jog az eladóé.
Vissza az ökörhöz – amikor a szóhasználat felülírja az árat
Korábban, a helyi és globális többség megkülönböztetésénél már szóba került egy klasszikus eset: egy ökröt vásárolnak, és nem lehet tudni, hogy szántásra vagy vágásra vették-e. Ha szántásra, akkor az öklelős ökör nem jó, visszajár az ára.
A forrás szerint akkor lehet ezt a megkülönböztetést alkalmazni – tehát következtetni az árból a vásárlás céljára –, ha jelentős különbség van egy szántásra alkalmas és egy vágásra szánt ökör között. Ha ez a különbség fennáll, azt valóban figyelembe lehet venni. A magyarázók ugyanakkor felteszik a kérdést: hogyan lehetséges ez, amikor egy korábban idézett misnában éppen az ellenkezőjét olvassuk, vagyis hogy nem lehet ezt a fajta következtetést levonni?
A választ a Szmá adja meg: ha a hivatalos, köznapi szóhasználat ellentmond annak, amit a pénz, vagyis az ár önmagában sugallna, akkor a szóhasználatnak nagyobb súlya van. Ha az emberek többsége egy dolgot egy bizonyos néven nevez, és csak kevesebben másképp, miközben a fizetett összeg inkább az utóbbi értelmezést támasztaná alá, akkor ellentmondás áll fenn az ár által jelzett tényállás és a szóhasználat által jelzett tényállás között. Ilyenkor a piaci, köznapi szóhasználat érvényesül az árral szemben – az, amit az emberek egy adott dolognak neveznek, erősebb bizonyítéknak számít, mint önmagában a fizetett összeg.