Az evésre vagy vetésre szánt mag esete
Vegyük azt a helyzetet, amikor valaki magokat ad el, amelyeket evésre szán – búzát, árpát, éppen ilyesmiről szól a heti szakasz is –, a vevő pedig mégis elveti azokat, és a mag nem hajt ki. Mi ilyenkor a törvény? A válasz egyszerű: ha valaki evésre szánt magot vett, majd elvetette, az az ő döntése volt, tehát nem jár vissza a pénz. Aki már be van hangolódva ebbe a témába, tudja, hogy ez a helyzet – hiszen erős, jó minőségű mag volt, tehát nem azért nem kelt ki, mert hibás lett volna.
Van azonban egy izgalmas kivétel: a lenmag. A lenmagot ugyanis a legtöbben elvetik, de vannak, akik megeszik. Éppen ezért, ha valaki lenmagot ad el, és a vevő elveti, majd az nem kel ki, az eladó nyugodtan mondhatja: „Én ezt evésre adtam el.” Ezt egyébként már sokszor tanultuk, hiszen ez a Bává Bátra traktátus hatodik fejezetének első mísnájában szerepel: az ilyen ügyekben nem a többséget követjük. Vagyis hiába áll a többség a vetés mellett, ez a többség nem irányadó.
A bizonyítás terhe: aki kétségből akar pénzt kihozni
Ha a vevő még nem fizetett ki mindent, akkor ez egy szafek – egy kétséges eset: kétséges, hogy valóban evésre vagy valóban vetésre adta-e el az eladó, illetve valóban evésre vagy vetésre vette-e a vevő. Ilyenkor az az elv érvényesül, hogy aki a kétségesből pénzt akar kihozni, annak kell bizonyítania. Esetünkben ez az eladó, hiszen ő még nem kapta meg a pénzt.
Ha viszont a vevő már előre közölte, hogy vetésre veszi, akkor természetesen az ő szava a mérvadó, és ennek megfelelően kell eljárni. Ugyanez a helyzet, ha valaki gyógyításra, festésre vagy bármi más, nem evésre szolgáló célra vásárolja meg az árut – az elhangzott, előre közölt szándék dönt.
Ha a vevő elviszi máshová az árut
Most nézzük meg azt a helyzetet, amikor a vevő előre jelzi: „Ezt egyébként el fogom vinni máshová, és ott eladom.” Joggal kérdezhetnénk: mit érdekli ez az eladót? Hiszen megvetted, a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz – miért kellene neki elmondanod, mire készülsz?
A válasz az, hogy ennek bizony van halachikus következménye. Ha ugyanis a vevő külföldre viszi az árut, és ott találja meg benne a hibát, az egészen más törvényi helyzetet teremt, mint ha itthon derülne ki a hiba.
A szállítási költség kérdése
Ez vezet el minket a mai fő témához: a szállítási költségekhez. Képzeld el a következő helyzetet: azt mondod az eladónak, hogy elviszed az árut Amerikába, ő pedig beleegyezik – „jó, vidd”. Csakhogy nem szól arról, hogy az árunak van valamilyen hibája. Kint, Amerikában derül ki a hiba. Felmerül a kérdés: rá lehet-e terhelni az eladóra a szállítási költséget?
Itt valójában két külön költségről van szó: az odaszállításról és a visszaszállításról. A törvény a következőképpen alakul:
- A visszaszállítás költsége mindenképpen az eladót terheli – függetlenül attól, hogy tudott-e a hibáról, vagy sem. Ő nem követelheti, hogy a vevő a saját költségén hozza vissza Amerikából Magyarországra az árut; a pénzt köteles azonnal visszafizetni, a visszaszállításról pedig neki magának kell gondoskodnia.
- Ha az eladó tudott a hibáról, és mégsem szólt róla, akkor a vevő az odaszállítás költségét is behajthatja rajta.
- Ha az eladó nem tudott a hibáról, akkor mentesül az odaszállítás költsége alól – azt a vevő állja –, de a visszaszállítást ebben az esetben is köteles fizetni.
- Ha viszont a vevő nem is jelezte előre, hogy el akarja vinni az árut máshová, csupán egyszerűen elvitte, akkor ő maga bukja a teljes szállítási költséget, mind az odáét, mind a visszáét.
Vagyis, hogy pár apró körülményen múlik ez az egész kérdés: elsősorban azon, hogy szóltál-e előre, hogy el akarod vinni az árut, másodsorban pedig azon, hogy az eladó tudott-e a hibáról.
Az elveszett vagy ellopott áru felelőssége
Hasonló a helyzet akkor is, ha az áru azután veszett el vagy azután lopták el, hogy a vevő már megtalálta benne a hibát – csak ezúttal szállítás nélkül. Ilyenkor az áru jogilag továbbra is a vevőnél lévőnek számít.
Amikor a hibás terméket mégis használjuk – a pizza esete
Van itt egy másik, nagyon érdekes szempont is. Ha találsz egy hibát a terméken, és úgy döntesz, hogy ez neked már olyan szintű hiba, hogy nem kéred, vagyis visszaadod – attól a pillanattól kezdve nem használhatod tovább. Ha mégis használod, onnantól már nem tudod visszaadni. Ez egyfajta becsületkassza-jellegű szabály, hiszen igazából senki nem tudja ellenőrizni, hogy használtad-e vagy sem.
Vegyük az asztal példáját: ha nem teszel rá semmit, nyugodtan visszaviheted. Ha viszont már raksz rá valamit, az már kicsit lopásféle dolog.
Ugyanez a története a pizzának is. Nem ízlik a pizza, nem tetszik – mondjuk túl sárga –, tehát visszakéred a pénzed. Attól a pillanattól kezdve, hogy kitettük eléd a pizzát, onnantól a törvény szerint nem szabad vele bármit tovább csinálnod. Amit akarsz, azt teheted vele: eldobhatod, odaadhatod valakinek – de ha valaki mégis megeszi, miután már kimondta, hogy ez neki nem felel meg, az sajnos a halacha szerint kicsit lopásnak minősül.
Hiszen elnézte, megbocsátotta a hibát, amiről előbb még azt állította, hogy számára elfogadhatatlan. Ez ettől függetlenül nagyon-nagyon emberi és természetes érzés – főleg, ha az adott dolog időközben ingyenessé vált. Az ember szívesebben eltekint egy hibától, ha ingyen kapja a dolgot, mintha fizetnie kellene érte.
A felelősség a vevőnél marad
Van itt egy újdonság is: ha valaki már megtalálta a hibát az áruban, és utána az elveszik, az áru jogilag továbbra is nála marad – nem mondhatjuk azt, hogy mivel talált benne hibát, az áru már nem is az övé. Ugyanakkor ezt a szabályt nem visszük olyan messzire, hogy a felelősség is átszálljon az eladóra: az elveszésért a felelősség továbbra is a vevőnél marad. Ha elveszett vagy ellopták, az illető sajnos nem jogosult kártérítésre. Ha viszont maga a hiba okozta a veszteséget, akkor bizony az eladó felelős. És ha a vevőnek jeleznie kellett volna a szándékát, de elmulasztotta, az áru – és annak minden következménye – nála marad.