Az isteni kinyilatkoztatás 613 parancsolatot tartalmaz, mégis külön hangsúlyt kap a tíz parancsolat. Ez azért lehet, mert maga a tíz parancsolat jelenti a Tóra adását. Amikor a nép a hegynél állt és dörgött a mennydörgés, nem lehetett az egész Tórát, az összes 613 parancsolatot végigmondani, hanem kellett adni belőlük valami „előzetest”.
Ebből kiindulva sokan azt mondják, hogy ez a tíz parancsolat valójában tíz kategóriát jelent, és ezekben foglaltatik benne az összes többi parancsolat. Ha így nézzük a dolgot, valóban tudnánk további parancsolatokat sorolni az egyes kategóriákhoz. A bálványimádás tilalmához például rengeteg olyan parancsolat tartozik a 613-ból, ami a bálványimádástól való eltávolodásról szól. A szombat megtartásához 39 munka tilalma és rengeteg szombatos törvény kapcsolódik, akár az ünnepek is idesorolhatók.
Van azonban egy parancsolat, amely egyedülálló: a „ne kívánd meg” parancsa. Nehéz lenne megmondani, mit sorolhatnánk ide, mert ez annyira különleges dolog.
Az irigykedés szerepe a világban
A Midrás szerint a Szent, Áldott Ő azt mondja: „Irigykedjetek az én számomra!” Mert hogyha nem lenne az irigykedés, a világ nem tudna megállni. Az emberek nem ültetnének szőlőt, nem vennének el feleséget. Mindent azért csinálnak, mert a másiknak milyen szép háza van, és nekik is kellene legalább egy olyan szép ház. De ha nem lenne ez, ha nem irigykedne az ember, akkor minimális dologgal is beérné.
Amikor valaki házat épít, és látjuk, mit csinálnak mások a világban – például hogy programozók olyan programokat írnak, mint a Facebook vagy az Airbnb, és millió-milliárd dollárokat keresnek vele – akkor az irigykedés az, ami motivál. Az irigykedés mozgatja a világot.
A „ne kívánd meg” parancs finomítása
Az, hogy a Tóra tiltja az irigykedést és azt mondja, hogy ne kívánj meg semmit, ami a másiké, ezt finomítani kell. Nem vehetjük ezt ennyire szó szerint. A legfőbb különbségtétel az lehet, hogy van-e különbség aközött, hogy valaki azt kívánja, hogy a másik sapkája az övé legyen, vagy azt, hogy neki is lesz majd egy olyan sapkája, mint a másiknak.
Ha azt kérdezed meg valakitől, hogy „hol vetted ezt a sapkát, én is akarok ilyet”, az nem ugyanaz a tárgy. A kérdés tehát: mi számít a parancsolat megszegésének?
A kortárs példa: a kosárlabda-eset
Történt 2010-ben a Torah Academy of Bergen County-ban, egy vallásos zsidó iskolában Amerikában. Az egyik fiú kosárlabdázni akart, de volt rajta egy drága szemüveg, és nem akarta, hogy összetörjön. A másik fiú szeretett volna vele kosárlabdázni, de az illető aggódott a szemüvege miatt. A fiú erősködött: „Megígérem, hogy nem töröm össze!” Végül összetörte.
Ez az eset a rabbihoz került. Érdekes módon ebben is van „ne kívánd meg” parancs megszegése, pedig a fiú nem kívánta meg egyáltalán a másik szemüvegét, de presszionálta. Azt mondta: „De igen, de én akarom, én nagyon akarom, én akarok veled kosárlabdázni.” Ez presszionálás.
A presszionálás mint kategória
Ha ezt a tíz parancsolatot kategóriaként nézzük, akkor ebből az a tanulság bontható ki: ne élj vissza az erőfölényeddel. A szavakkal, a pozícióval vagy a pénzzel sok mindent el tudunk érni. A Teremtő különféle jó dolgokat letett a kezünkbe, amikkel nagy dolgokat el tudunk érni, de ezeket sokszor a saját hasznunkra fordítjuk.
A kosárlabda esetben is erről van szó: a barát a baráti hangulatra, az érzelmi elemre apellált azért, hogy kosarazhasson. Ez egy pozitív dolog, de a másik nem akarta. Belevonta a másikat egy olyan dologba, amit nem akart. Ez a tanítás üzenete: nem helyes ilyen dolgot csinálni, beletolni a másikat olyanba, amit ő nem akar.
A Rambam értelmezése
A Sulhan Árukh idézi a Rambámot. A Rambám azt mondja: mindenki, aki vágyakozik a másik szolgájára, szolgálónőjére, házára vagy cuccaira – olyan dologra, amit meg tud tőle venni –, és presszionálja, barátaink keresztül vagy szavakkal („ú, nagyon szeretném”, „nagyon szeretnék”), és végül el is szerzi, akkor megszeg egy tilalmat, amiben az áll, hogy „ne vágyál rá”. Hiába fizetett érte egy csomó pénzt, ő megszegi ezt a tilalmat.
Mi történt ebben a Rambam-ban? A tórai parancsolat azt mondja: „ne kívánd meg”. De hogyan szokták ezt általában érteni? Úgy, hogy ha megkívántad, akkor megszegted – vagyis hogy az érzelmeidet kell kontrollálnod. Ez egy nagyszerű dolog lenne, de nem ezt gondolja a talmudi értelmezés.
A talmudi értelmezés szerint valaminek történnie kell. Mi ez a valami? A Talmud azt mondja, hogy ez a presszionálás. Ha ezt csinálja az ember, akkor megszegi a parancsolatot.
A Rambam és a Raavad vitája
Térjünk vissza a konkrét esethez. Ha odamegyek valakihez, és azt mondom: „Eladod a sapkádat?”, „Van-e az a pénz, amiért eladod?” – majd azt mondja: „Nem, nincs az a pénz, nem szeretném eladni.” Ha ezt megkérdezem, megszegtem-e a parancsolatot vagy nem?
A Rambám szerint nem, mert a Rambám azt mondta, hogy akkor szegted meg, amikor a vétel, az adásvétel megtörténik.
Van azonban még egy kérdés. A Raavad azt mondta: „És nem mondta, hogy akarom én.” Csak egy pár szót hozzátett – a Raavad mindig vitatkozott a Rambámmal. A Raavad azt mondta, hogy ha az illető azt mondja: „De én el akarom neked adni”, akkor megúszta az illető.
Ha ilyen szituációban vagyok, és megkérdezem: „Rabbi, van az a pénz, amiért odaadja a kalapját?” És a rabbi azt mondja: „Persze, örömmel, tessék, itt van, 25 rubelért.” És kifizetem – akkor a Raavad szerint nem szegtem meg, de a Rambám szerint továbbra is megszegtem. De miért? Hiszen önként eladta! De a Rambám szerint: „Megkívántad, ami az enyém, és rám meg is vetted.”
A Talmud forrása
A Talmudban, a Bava Mecia 5b oldalon található az eredeti szövegkörnyezet. Az a pásztorokról szól. Valamiért a pásztorokról beszél, hogy gyanúsítjuk őket lopással. Miért? Azért, mert ők a báránykáikkal mindenfele járnak, akár más gyepmezőjén is, és lelegelik a füveket.
Ebben a szövegkörnyezetben van egy érdekes szituáció. Egy olyan emberről van szó, aki őriz egy tárgyat, és azt állítja: „Ezt elvesztettem.” Rav Huna azt mondja: „Esküdjön meg, hogy nincs nála, nem hagyta magánál, nem csak úgy eltüntette.” Mert lehetséges, hogy ez egy hasonló szituáció: azt mondja, „bocsi, én hibám, elvesztettem, de kifizetem”. Mert akkor végeredményben pontosan ezt csinálja: megszerezte magának, pénzzel megvette a másik dolgát.
Ennek kapcsán kérdezi a Talmud: „Gyanús a pénzre?” – vagyis gyanús, hogy valószínűleg lopott vagy ilyesmit. Akkor inkább ne is esküdjön, mert ha már amúgy is bajban van, ne keverjük még nagyobb bajba.
Az arám nyelvű szöveg azt mondja: „Ott is azt mondja, mint amit korábbi esetekben mondhatunk – nem tanultunk meg, de lényegében azzal nyugtatja magát az ember, hogy hát én pénzt fizetek, kifizetem az árát.” És akkor ezt mondja: „Megszegte azt, hogy ne kívánd meg.”
Ez a forrása annak, hogy a „ne kívánd meg” parancsot hogyan lehet megszegni. Pontosan úgy lehet megszegni, hogy megtartom a másik tárgyát, szépen kifizetem, és azt mondom, hogy elveszett. Ez a klasszikus példa, és ennek az analóg megfelelője az, amikor kisajtolom tőle.
Amiről a Talmud nem nyilatkozott, arról a későbbi rabik mindig tudnak vitatkozni. A Talmud nem nyilatkozott arról, hogy mi van, ha végül beleegyezik. Ezért ezen a Rambám és a Raavad gyönyörűen el tudnak vitatkozni, hogy az még mindig baj-e vagy sem.
Kinek van igaza: Rámbám vagy Raavad?
Az egy dolog, hogy a másik meggyőzte – de most egy másik kérdés, hogy mennyire tudunk belemenni a másiknak a lelki világába, hogy tényleg meggyőzte, vagy csak beadta a derekát, hogy lesz jó, mert már nem akarja hallgatni.
Ezért ez az egész Raavad-féle értelmezés nem tűnik meggyőzőnek. Lehet, hogy tilos, és kész. Másrészt: örüljünk neki, hogy nem számítjuk bűnösnek a bűnös gondolatért. Mi rendes zsidók vagyunk, mi könnyítünk, mi nem mondjuk azt, hogy gondolatbűnt csináltál azért, mert megkívántad. Mi csak akkor mondjuk, hogy tényleg csináltál valamit, mert elég komoly dolgot csináltál konkrétan: elszerezted a másik cuccát. Lehet, hogy ő jól járt veled, de nem azt mondtad, hogy „mindenkié az, ami nála van, és az Örökkévaló úgy rendelte, hogy ami az enyém, az az enyém legyen, ami a tiéd, az a tiéd”. Nem. Te elszerezted tőle, akkor viseled a következményeket, akkor megszegted a „ne kívánd meg” parancsot.
Ezért a Rambám logikája logikusabbnak tűnik.
Az Árukh haSulhán értelmezése
Az Árukh haSulhán így tanulja ezt a témát: „Van egy olyan parancsolat, kétféle verzió van” – ebben most nem mentünk bele, hogy ne kíván meg, ne vágyakozzál. Nem a szívnek a kívánása – ez nem arról van szó, hogy nem csinál semmit.
Ezt az Ékev heti szakaszból tanulja. Talált egy gyönyörű passzust, amiből kitanulja, hogy ezt nem csak úgy találtuk ki. Honnan vesszük azt, hogy miért ne legyen „ne kívánd meg” az, ha csak vágyakozik a szívben? Azt mondja, hogy azért nem, mert van egy olyan passzus, amiből hallszik, hogy ott konkrétan tettére vonatkozik.
Az igazi jó erkölcsös viselkedés az az, hogy még a szívébe se vágyik arra, ami a másé. Ezen a ponton viszont egy vita pont beszúrható: tényleg az az ideális, ha semmire nem vágyom, ami a másé? Vagy az az ideális, ha nem akarom, hogy enyém legyen az a tárgy, ami nálad van, de egy ugyanolyan tárgyat én is akarok – „én is akarok ilyen telefont”?
Csak akkor fogja megszegni a parancsot, ha tényleg csinált valamit. Van egy másik verzió is, ez a „ne vágyakozz”, és a vágyakozást általában a szívben szokták érteni. De ha már elkezd azon filózni, hogy „na, hogy is csináljuk azt, mi legyen a stratégia?” – ha már tervez, az már igen.
Megvan tehát a különbség a kétféle verzió között. Most nem néztük, de ez a „ne kívánd meg” és a „ne vágyakozz” az ötödik könyvben található. Az ötödik könyvben is van egy tízparancsolat, és abban nem csak „ne kívánd meg” van, hanem „ne vágyakozz” is.
Mi a különbség a kettő között? Az, hogy igenis lehet szívben – úgy lehet szívben, ha elkezd rajta agyalni. Amíg csak vágyik rá, addig nem szeg meg semmit. Ha már azon gondolkodik, hogy „jó, hogy szerezze meg”, az már igen. De a kívánság még nem. Amikor ezt el is dönti, akkor megszegi a „ne vágyakozz” parancsot.
Honnan tudjuk ezt bizonyítani a szövegből? Amikor a húsra vágyott a nép a pusztában, akkor ugyanezt a szót használta, hogy akartak húst enni, és ott is ugyanezt csinálták – ott is terveztek, hogy hogyan tudják megszerezni, és eldöntötték. Ott is ezt a szót nevezte a szöveg vágyakozásnak.
A tudás esete
Az Árukh haSulhán még egy példát hoz: Ha Reuven tanult valami bölcsességet, valami szakmát, és Simon is akarja ezt tanulni, vágyik megtanulni – eljön hozzá és sok barátot hív, hogy számos ember presszionálja Reuvent: „Taníts meg nekem is, amit megtanultál!”
Azt hihetnénk, hogy ez is „ne kívánd meg” parancs megszegése. De a Tóra azt mondja, hogy ez nem egy megvehető dolog. A tudás nem kézzel fogható. Lehet, hogy presszionálja az embert, hogy tanítsa meg – ez azért érdekes dolog, mert azt mondtuk, hogy az egész parancsnak a lelkülete az, hogy a presszionálás maga a nem szép dolog. Mégis az Árukh haSulhán azt mondja, hogy ez nem gond.
Ez minden tudásra vonatkozik, nem csak a tórai tudásra. Úgy tűnik, hogy a tudás nem tárgya ennek a tilalomnak. Nincs, mert nem eladható. Ez kizárja a tudást a tilalom tárgyköréből. Gondolnánk, hogy a tudásnak is megvan az értéke, de a Midrás kizárja ezt a tilalom tárgyköréből.