A kiindulópont: egy furcsa mondat Mózes szájából
Mózes a negyven éves pusztai vándorlás végén, búcsúbeszédében szólítja meg egész Izraelt, és felidézi mindazt, amit átéltek: látták Egyiptom földjén a fáraóval és egész országával történteket, a nagy csodákat, a jeleket. Aztán egy meglepő mondat következik:
„De nem adott nektek az Örökkévaló szívet a megértésre, szemeket a látásra és füleket a hallásra, egészen a mai napig.” (Mózes 5., 29:3)
Ez a mondat komoly kérdést vet fel. Hiszen ha az Örökkévaló nem adott nekik sem szívet, sem szemet, sem fület a megértéshez, akkor hogyan is várható el tőlük, hogy megértsenek bármit? Mi ennek a mondatnak az értelme? Kinek a felelőssége ez – az Örökkévalóé, aki elzárta előlük a megértést, vagy a népé, aki nem élt a lehetőséggel?
A magyarázók nagy kérdésként kezelik ezt a verset, és többféle választ hoztak rá: a Talmudból, Rásitól és Rámbámtól egyaránt.
A Talmud magyarázata: negyven év kell a mester megértéséhez
A forrás az Avoda Zara traktátus 5b oldala. Ebből tanítja Rava:
„Nem érti meg az ember teljesen a mestere tudását, csak negyven év múltán.”
Ez első hallásra elkeserítő mondat – hiszen negyven évig kellene tanulni, várni, hogy egy tanítót igazán jó megértsünk. De ha jobban megnézzük, ez valójában jó hír. Nem arról van szó, hogy az Örökkévaló szándékosan eltitkolta volna a megértést, hanem arról, hogy egy természetes folyamatról beszélünk: azoknak a nagy élményeknek, amiket a kivonuláskor átéltek, egyszerűen idő kellett ahhoz, hogy leülepedjenek, összeálljanak, és kifejtsék igazi hatásukat. Ugyanígy van ez a mi Tóra-tanulásunkkal is: egy-egy tanítás nem azonnal fejti ki a hatását, hanem évek alatt épül be igazán.
És van itt egy másik fontos tanulság is. A Talmud nem azt mondja, hogy negyven év után mindenki bölccsé válik – csak azt, hogy negyven év után érti meg igazán, amit a tanítója mond.
A cél tehát nem az, hogy valaki önmagában, önállóan váljon okossá, hanem hogy jó tanítvánnyá váljon.
Ez a zsidó gondolkodás egyik legjellemzőbb vonása: a legnagyobb dicséret nem az, ha valakiről azt mondják, hogy tanító vagy professzor, hanem az, ha bölcs tanuló – talmid chácham.
Rási magyarázata a Talmudhoz: maga Mózes sem értette negyven évig
Rási a talmudi szöveghez fűzött magyarázatában ezt még tovább élezi: nem áll az ember a tanítója tudatának teljes birtokába, amíg negyven évig nem tanul mellette. Rási szerint ez magára Mózesre is vonatkozik – ő maga sem értette teljes egészében az Örökkévaló akaratát negyven évig. Csak ennyi idő elteltével jutott el a megértés csúcsára.
Rási másik, forrás nélküli hagyománya: a Léviták és a nép követelése
Rási hoz egy másik magyarázatot is a Tórára írt kommentárjában, amelyről maga is jelzi, hogy nincs klasszikus forrása – csak úgy hallotta. Eszerint az a nap, amikor Mózes ezt a beszédet mondta, az volt a nap, amikor a Tóra-tekercset átadta a Lévi fiainak, a kohénoknak – ahogyan írva is van, hogy Mózes a törvényt a papoknak, Lévi fiainak adta át.
Erre az egész nép odajött Mózeshez, és számon kérték: „Mi is ott álltunk a Sínai-hegynél, nekünk is jár a Tóra – miért részesíted előnyben a törzsedet, a lévitákat? Miért teszel köztünk különbséget?”
Mózes ennek hallatán örömmel fogadta a követelést: „Végre, ez már valami – ez már beszéd!” És ekkor mondta ki: „Mind a mai napig nem adott nektek az Örökkévaló szívet, szemet és fület a megértéshez” – vagyis csak most, ezzel a követeléssel értétek el azt a szintet, hogy magatoktól akarjátok a Tórát. „E napon értettem meg, hogy ti valóban ragaszkodtok az Örökkévalóhoz, és akarjátok Őt.”
Ez a magyarázat a mércét egészen máshova helyezi, mint a Talmudé. Nem arról van szó, hogy negyven év után mindenki megértette volna, amit a tanító mond – hanem arról, hogy negyven év után jutottak el odáig, hogy akarjanak tanulni. Ez egy jóval alacsonyabb, mégis alapvető szint: nem a tudás, hanem a vágy a tudásra. Aki eljut odáig, hogy akarja a tanulást, az már nagyon sokat elért.
Rámbám tanítása: a feddés elfogadásának képessége
A harmadik forrás Rámbámtól származik, a Megtérés törvényeiből (Hilchot Tesuvá), amelyet hagyományosan Elul hónapban és a megtérés tíz napjában szoktak tanulni. Rámbám itt azokat a dolgokat sorolja fel, amelyek bezárják a megtérés kapuját az ember előtt – és ezek egyike az, ha valaki gyűlöli a feddést, a rá irányuló kritikát.
Aki nem képes elviselni, hogy megfeddjék, azt valójában nem lehet igazán megfeddeni: bármit mondanak neki, azonnal lepattan róla, vagy megsértődik – így nehezebbé válik számára a változás. Éppen a feddés az, ami a megtérést előidézi. Ez azonban felveti a kérdést:
szabad-e valakit mások előtt megszégyeníteni a feddés során?
A hagyomány ismer olyan tanítást is, amely szerint annak, aki nyilvánosan megszégyeníti embertársát, nincs része az eljövendő világban – mégis vannak olyan helyzetek és bölcsek véleményei, amelyek szerint a nyilvános megszégyenítés indokolt lehet, ha okkal történik. Ez nem egyértelmű, kategorikus tiltás; sokszor szubjektív, hogy kinek meddig terjed a tűrőképessége. Rámbám feltehetően egy ideális helyzetet ír le: ha valaki képes rendesen fogadni a kritikát, az a legjobb; ha nem, azzal nehezebb dolgunk van.
Ehhez a gondolathoz Rámbám ugyanazt a verset hozza bizonyítékul, amelyről eddig szó volt: „Mindezidáig nyakas nép voltatok, és nem hallgattatok a feddésre.” Aki képes rosszat is meghallani magáról, az előnyben van. Ha valaki konstruktív kritikát tud mondani, azt köszönettel és szeretettel érdemes fogadni – még akkor is, ha félreértés áll a háttérben –, mert aki egyszer rossz tapasztalatot szerez azzal, hogy a kritikáját félreértik vagy elutasítják, legközelebb már nem fog konstruktív kritikát adni.