A Talmud Bava Mecia 87b oldalán található egy érdekes kommentár, amely három bibliai alakhoz köt jelentős újításokat a világ történetében. A midrás szerint: „Ábrahámig nem volt öregség. Jákobig nem volt betegség. Elisa-ig meg nem volt gyógyulás.”
A bölcsek különleges módszert alkalmaznak itt: három figurát – Ábrahám, Jákob és Elisa prófétát – emelnek ki, akik olyan dolgokat vezettek be a világba, amelyeket ma teljesen magától értetődőnek tartunk. A bölcsek azért tulajdonítják nekik ezeket az újításokat, mert náluk fordul elő először a Tórában, és ha először fordul elő a Tórában, akkor az első alkalommal is történt.
Rav Tzadok haKohén, aki Lublinban élt és haszid rebbe volt, egy alapelvet fogalmazott meg: ha meg akarod érteni egy dolog mibenlétét, nyisd ki a Tórát, és nézd meg, hogy az a szó vagy fogalom mikor fordul elő először. Ennek a gondolatnak a gyökere vagy kiindulópontja lehetett ez a talmudi tanítás.
Ábrahám és az öregség
A Talmud magyarázata szerint Ábrahám azért kapta az öregséget, mert aki Ábrahámmal akart beszélni, véletlenül Izsákkal beszélt, mivel összekeverték őket hasonló külsejük miatt.
A háttérben egy korábbi történet áll: mivel Ábrahám Egyiptomban volt, és a fáraó tette, amit tett, egyesek megkérdőjelezték Sára tisztaságát, és azt gyanították, hogy Izsák a fáraótól származik, nem pedig Ábrahámtól. Mivel ez nagyon nem szép dolog volt, az Örökkévaló elintézte, hogy Izsák ugyanúgy nézzen ki, mint Ábrahám, hogy ne lehessen a dolgot félreérteni semmiféleképpen sem. Ábrahám azonban nem akarta, hogy összekeverjék Izsákkal, és így lett az öregség.
Jákob és a betegség
Jákob azért lett beteg, mert amíg nem volt betegség, addig a halál hirtelen következett be – az ember tüsszentett egyet és meghalt, ennyi. Jákobnak azonban fontos volt, hogy felkészüljön a halálra. Ahogy a hetiszakasz hosszú része mutatja, megáldotta Józsefet, József gyerekeit és saját gyerekeit, gyönyörű dolgokat mondott nekik.
Igaz, hogy Ábrahám is elrendezte halála előtt, hogy Izsák megházasodjon, és Izsák is elrendezte a maga dolgait – Izsák konkrétan azt mondta: „Nem tudom a halálom napját.” Ennek ellenére a bölcsek így értik a helyzetet: Jákob imádkozott a betegségért, és lett betegség. Ebből azt tanuljuk, hogy aki beteg, az bár nem tudja pontosan, minek kellene annyira örülnie, de ez a dolog elgondolkoztathatja és ráébreztetheti az ember a helyzet komolyságára.
Rási szerint Jákob imájának tárgya az volt, hogy az ember legyen beteg a halála előtt, és legyen ideje, hogy parancsolja meg a házának, mi legyen.
Elisa és a gyógyulás
Elisáról írva áll: „Elisa megbetegedett abban a betegségben, amelyikben meghalt.” Ebből következik, hogy másik betegségben is megbetegedett, amelyben nem halt meg. Ez azért volt lehetséges, mert ő intézte el a gyógyulás lehetőségét.
A Maharal magyarázata
A Maharal mélyreható elemzést ad ezekről a tanításokról. Az időskor a bölcsességet jelenti. Honnan tudjuk? A Talmud Kidushin traktátusában olvasható, hogy „Zaken” (idős) az, „aki vett bölcsességet” (ze se kana hochma).
Van egy kérdés: a bölcset tiszteljük vagy az időset? Mi a helyzet, ha valaki úgy lesz idős, hogy nem tanul közben annyit, vagy nem érik be a feje? Akkor is tiszteljük-e?
A Maharal magyarázata szerint mire az ember megöregszik, fizikai ereje meggyengül, és ezzel párhozamosan az egyensúly felmaradása érdekében a szellem ereje megerősödik.
Mit jelent az, hogy Ábrahámig nem volt öregség? Addig, amíg az ő ideje jött, az emberekből hiányzott a bölcsesség, hiszen ők nem ismerték fel a Teremtőt. „Az Örökkévaló félelme az a bölcsesség” – mondja Salamon király és Dávid király is a Zsoltárokban. Ezért hiányzott a világból az értelem. Ha nem ismerjük fel a Teremtőt, akkor hiányzik a világból az értelem – mondja a Maharal.
Akkor mit értett a Gemara azzal, hogy aki Ábrahámmal akart volna beszélni, az végül Izsákkal beszélt? Azt, hogy hasonlított az öreg a fiatalra, nem volt köztük érzékelhető intellektusbeli különbség. De Ábrahám annyira akarta, hogy a fizikalitás csökkenjen és legyen tere kibontakozni a szellemnek, hogy ez az ő akarata okozta azt, hogy megerősödött a szellem. Igaz, nem az egész világban lett így, de pusztán az a tény, hogy megjelent a világban ez a jel, az már önmagában hozott valamit a konyhára.
A Ramchal perspektívája
A Ramchal, a negyedik generációs kabbalista az Arizal után, a „Derech Hashem” című könyvében alapvető dolgokat mond erről. Ábrahámig az Örökkévaló nyitva tartotta a kaput a spiritualitásnak, az intellektusnak, az Örökkévaló ismeretének és szolgálatának lehetősége volt, bárki is akarta.
Kellett azonban valaki, és volt is egyébként Ábrahámig több olyan valaki is, akik nagyon komoly dolgokat csináltak. Volt, hogy Henoch Istennel járt és elvitte őt Isten, Metusela sokáig élt. Volt a Sém és Éver jesivája. Szóval voltak emberek, akikről a Tóra vagy a hagyomány azt mondja, hogy ők különleges, kiemelkedőt tettek le az asztalra ezen a téren.
De Ábrahám, miután tíz próbát megállt, tíz megpróbáltatáson helytállt, ő okozta, hogy nekiállt az egész. A bölcsek szerint megkapta mindenkinek a jutalmát, aki addig volt. Azt jelenti, hogy rávárt az Örökkévaló, hogy legyen valakire, akire lehet építeni. Egy darab ember kell, akire lehet építeni, és ezért volt nyitva minden, a bölcsesség forrása. Ez szépen egybecseng a Maharallal.
Jákob betegsége a Maharal szerint
A Maharal folytatja a magyarázatot: a betegség még nagyobb, mint az öregség, mert a fizikalitás még jobban csökken. Minél jobban csökken a fizikalitás, annál jobban megerősödik a szellemiség.
Természetesen az egész arra alapozik, hogy a fizikalitás és a szellemiség két pólust képviselnek – ahol az egyik van, ott a másik nincs, és fordítva. Ez nem vitán felülálló dolog a zsidó hagyományon belül, mert a haszidizmusban, a rebbekhez kapcsolódó tis, a lakoma, az áldozatok mind olyan eszközök, ahol a fizikalitást arra használjuk, hogy a szellemihez közeledjünk. Tehát szent dolgokat eszünk vagy szent módon eszünk, és ezzel közelebb kerülhetünk a Teremtőhöz.
De ez nem változtat az alapképleten: a fizikalitás eltávolít a Teremtőtől, ez a világ mindig valahogy egy kicsit útban van ahhoz, hogy az Örökkévalóhoz rátaláljunk.
Böjtnapi gyakorlatok
A böjtnapok kapcsán a Sulchán Áruch 566. fejezete, a Táánisz Cibur (közösségi böjt) részében olvasható, hogy az előimádkozó mond egy különleges imát két áldás között.
Mind a reggeli, mind az esti imánál azt olvassuk, hogy „Vájchal Móse” – Mózes könyörgése az aranyborjú bűne után. Miért ezt olvassuk böjt napon? Mert mi is könyörgünk, ahogy Mózes is könyörgött. Mózes amikor fölment, szintén böjtölt. Egy kicsit együtt érzünk azzal, hogy ő böjtölt.
A tizenhárom tulajdonság úgy áll, hogy ha azt elmondjuk, akkor az megbocsátást okoz. Az Örökkévaló tizenháromféleképpen irgalmas – fantasztikus dolog. Ha ezt elmondjuk valakinek, aki nem zsidó vagy nem gondolt erre: hányféleképpen lehet irgalmasnak lenni? Tizenháromféleképpen.
Ha ezt elmondjuk, akkor azzal irgalmat ébresztünk az égben, és természetesen irgalmat ébresztünk magunkban is. Ezért ez a megtérés, megbánás, megváltoztatás tematikájának egy teljesen illő kísérője.
A közösségi ismétlés szabályai
A közösség megismétel három mondatot, és ha az imakönyvben (például az Artscroll-ban) vastagon van szedve, akkor az jelzi, melyik mondatot kell a közösségnek megismételni.
Érdekes megfigyelés: mindenkit, akit felhívnak, elrontja, kivétel nélkül. Ma azokat hívták fel ezekhez a részekhez, akik gyakorlatilag vitán felül a legjobban tudják a halachákat, és a legkevesebb kétség férhet az ő halachikus szaktudásukhoz – és ők is elrontották.
Ezt kétféleképpen lehet megtudni: vagy felhívnak és elrontod, és beszólnak – azt biztos megjegyzed. Vagy annyira szuper vagy, hogy oda tudsz figyelni anélkül, hogy felhívnának.
Ezeket a kiemelt mondatokat más dallamon mondjuk – a nagyünnepi dallamot használjuk, amelyet Ros Hásánán és Jom Kippuron használunk a Tóraolvasáshoz.
Különleges szabály a tóraolvasókra
Aki a Tórához fel van hívva (első és harmadik felhívott) és aki tóraolvasó, ők nem olvashatják ezeket a mondatokat a közösséggel együtt, csak utána, amikor befejezték (Misna Berura 566:3). Utána olvas a tóraolvasó a felhívottal együtt. Helyes várni addig, várakozzon az előimádkozó/előolvasó, amíg be nem fejezték, azért, hogy mindenki a Tórából hallja.
Miért kell a felhívottat kivenni a közösségből? Felhívjuk a Tórához, és ő nincs itt a közösséggel, ő a tóraolvasóval együtt van. Ennek ugyanaz a logikája, hogy igazából nekik kellene olvasni a Tórát. Régen mindenki magának olvasott a Tórából, aztán amikor nem voltak az emberek képesek rá, kineveztek egyvalakit, hogy ő olvassa. De ezzel együtt neki végig mindig kell olvasnia a felhívottal, a tóraolvasóval együtt. Itt is vele együtt kell olvasni, és nem a közösséggel.
A Dirsu magyarázata szerint aki felolvassa, annak nincs is joga ahhoz, hogy kérjen, könyörögjön, fohászkodjon. A közösségnek van joga ahhoz, hogy fohászkodjon. Ő neki azt a sztórit kell felolvasni – ő a narrátor, ő olvassa fel, hogy mi történt, ő meséli el. De a kérés – az a nép kér.
Miért a nép kér? Gondolhatóan azért, mert a nép erős. Amit a nép kér, az nagy dolog, az jobban megy. Miért imádkozunk együtt? Mert amikor együtt imádkozunk, az jobban felszáll az Örökkévalóhoz.