A hetiszakaszban, amikor átmentek a tengeren, azt mondták: „Ez az én Istenem, és őt dicsérem.” A bölcsek ebből azt tanulják, hogy váljál hozzá hasonlóvá. Vagyis amilyen jó tulajdonságai vannak a Teremtőnek, úgy te is dolgozz a tulajdonságodon, hogy a te tulajdonságaid is jók legyenek. Ha van olyan tulajdonságod, ami valószínűleg a Teremtőhöz nem annyira méltó, akkor ezt próbáld meg jobbá tenni. Ez egy nagyon magasztos ideál – az más kérdés, hogy ennek a gyakorlatban való átültetése nem triviális, de hát erre van a Tóra.
A fegyverkezés ellentmondása
Van egy érdekes kérdés a szövegben. Az Örökkévaló azért nem vezette őket egyből a Szentföld irányába, hogy nehogy megrémüljenek a háborútól. De közben utána egyből írja, hogy fegyverrel jönnek ki. Ez látszólag nagy ellentmondás.
Amit itt szoktak mondani – ami ilyen nagyon magas labda – az a szolgalelkület. Mert akkor sem bírtak a volt uraik ellen törni. Ez azonban nem is ellentmondás. Azt az ellentmondásnak azért nem szeretjük hívni, amit ugyanoda van írva. Valószínűleg az direkt van így. Az „és” szót – „és felfegyverkezve” – mindig lehet úgy is fordítani, hogy „de”. Tehát ez nem ellentmondás, hanem egy kicsit kritika.
Rási magyarázata
A kérdés fejlődik tovább. Mit mond erre Rási? „Felfegyverkezve” – ez azt jelenti, hogy felfegyverkezve. Más magyarázat szerint: egy az ötből jött ki. De a többi négyötöd meghalt a sötétség három napjában. Ez a Mechilta alapján. Ebből a mondatból, pontosan, második magyarázat. Úgy, hogy a szó ugyanazok a gyökbetűk, mint az „öt” szó.
Amikor a midrás magyarázatot ad – két magyarázatot ad. Első magyarázat: felfegyverkezve. Második magyarázat: ötödölve. A Tóra öt ötöde – ez a Mózes öt könyve magyarul.
Amikor a midrás mond valamit, akkor mindig többféle pontot köt össze. A Necív magyarázata volt, aki mondta, hogy volt fény, mert a sötétség három napjában meghaltak a gonoszok. Ha meghalnak a gonoszok, akkor van fény.
A 80 százalék kérdése
Nehéz ezt feltételezni, hogy a 80 százaléka meghalt volna. És ha kiszámolod, hogy ez mennyi, az nagyon sok. Nem valószínű, hogy azok ott tényleg meghaltak. Valószínűleg a midrás kijelentését itt nem vagyunk kötelesek elfogadni névértékükön. Ha úgy értjük, hogy allegória, attól még nem számítunk eretnekeknek.
Válaszolni nem tudok arra, hogy hogyan lehet, hogy fel voltak fegyverkezve, és mégis féltek. Lehet, hogy tényleg féltek, lehet, hogy nem voltak eléggé felfegyverkezve. Kicsit később írja, hogy fölemelt kézzel jöttek ki. Ez a fölemelt kéz – ezt is lehet úgy érteni, hogy úgy érezték, hogy nyerésben vannak, aztán kicsit később meg nem.
Valószínű, ezt akarta a Tóra mindenféleképpen rávilágítani: hamar elmúlt a bátorságuk. Végül is nem akartak háborúzni, és végül is az Örökkévaló elintézte nekik, hogy tényleg nem is kellett háborúzni. Senkivel nem kellett csatázniuk.
Az is fura, hogy honnan volt fegyverük, hiszen rabszolgák voltak. Az Örökkévaló külön kérte, hogy vigyenek aranyat és ezüstöt, mert az Örökkévaló megígérte Ábrahámnak, hogy nem jönnek üres kézzel. Az Örökkévaló nem mert azt mondani Ábrahám elé odaállni, nehogy Ábrahám őt számom kérje: te nem megígérted, hogy a gyerekeim rabszolgák lesznek? És milyen szépen betartottad! És azt is megígérted, hogy nagyon-nagyon szépen ki lesznek fizetve. Ezért kénytelen volt, kénytelenek voltak kérni ezüstöt és aranyat. De a fegyvereiket nem kérték el, tehát ezért is fura ez a fegyverkezési történet.
Az utolsó túsz hazahozatala és a zsidó értékrend
Van egy másik téma, ami köze van az aktualitáshoz. Egy szellemes Facebook mém szerint: „Ma van 2023. október 8-a”, amikor az utolsó túsz is hazajött – ha nem is egyben, de hazajött. Milyen furcsa a világ népeinek: mit akarnak a zsidók? Mit meg nem adnak azért, hogy egy holttestet hazahozzanak? Ez felfoghatatlan dolog.
Ez megint valahol büszkeségre ad okot, hogy nekünk ez ilyen fontos. Ugyanakkor azért egy magyarázatot kell erre találnunk és keresnünk.
Az étkezés utáni áldás áldásainak eredete
Van egy gyönyörű magyarázat a Talmudban, pont ott, ahol ír az étkezés utáni áldásról. A Berachot traktátus 48b oldalán azt mondja Ráv Náchman:
Mózes vezette be Izraelnek az első áldást, akkor amikor hullott nekik először az égből a manna. Ez pont a mostani hetiszakaszban történt.
Józsué vezette be nekik a második áldást, amikor a föld áldását – mert ő volt az, aki bevitte őket a földre.
Dávid és Salamon egyszerre – a Jeruzsálem felépítése áldását. Dávid elfoglalta, Salamon pedig felépítette. Tökéletes: „Izrael népedért és Izrael népeden könyörülj, és Jeruzsálemen a városodon könyörülj” – ez Dávid munkája. „És azon a nagy és szent házon” – ez pedig Salamonhoz tartozik. Csak ki kellett egészíteni az apja áldását, mert az apja már készített egy jeruzsálemi áldást. Dávid elfoglalja Jeruzsálemet és megcsinálja, Salamon felépíti benne a szentélyt. Dávid csinál egy áldást Jeruzsálemnek, és Salamon belerakja a megfelelő részt.
A negyedik áldás – Bétár mészárlásának emléke
A negyedik áldás Jávnéban került bevezetésre, Bétár mészárlás áldozatainak emlékére. Azt mondja Ráv Mászná:
Azon a napon, amikor megengedték, hogy eltemessék a halottakat, akkor bevezették a „jó és jót tesz” áldást. „Jó” – mert csoda történt a holtestekkel, hosszú ideig megmaradtak. „Jót tesz” – hogy engedték, hogy el legyenek temetve.
A zsidók ahelyett, hogy kétségbe estek volna vagy panaszkodtak volna, vagy azt mondták volna, hogy legalább el lehet temetni, ha már meghaltak – az ezerféle válasz közül, amit adhattak volna, pont mi jut eszükbe: Jaj, de jó! Eltemetjük, csinálunk egy áldást! Mindig ezt fogjuk mondani, mindig erre fogunk emlékezni.
Ez elképesztő. Ez önmagában is eléggé elképesztő.
Mit jelent ez?
Az, hogy eltemetni – ezt mi értékeljük. Ez nálunk egy pozitív dolog. Ha ez csak negatív lenne, nem akarnám azt hinni, hogy egy ilyen dolgot akarnak betenni az étkezés utáni áldásba. Nem kvázi áldozatiságot akartak beletenni, nem azért, hogy az anti-római hangulatot szítsák. Nem ezért tették bele, hanem azért, mert azt akarták ezzel kifejezni, hogy ez is egy nagyon nagy dolog.
Érdekes, hogy más vallásban, ha szegénykék el akarnak temetkezni, akkor kifizetnek egy összeget, lejár az idő, akkor vége. Mi nálunk egyszer kifizeted, ott maradsz. Mi erre szeretünk odafigyelni. Mi ezt egy nagyon nagy értéknek tartjuk, hogy megadni a végtisztességet, és ezért ehhez egy pozitív dolgot kapcsolunk.
Miért pont a bencsolásban?
Miért pont a bencsolásban kell ezt mondani? Lehetne emléknapot csinálni, Jom Hasóában, vagy más emlékező napban. Miért pont az étkezés utáni áldásba kell beletenni?
Azért, mert ez az áldás végig teljesen csak a háláról szól. Csináltak egy áldást csak háláról. Hova tegyük ezt a szuper hála áldást? A leglogikusabb hely az étkezés utáni áldásban, amit a Tóra – az Örökkévaló – megparancsolt, hogy amikor kenyeret ettünk, akkor legyünk hálásak érte, és itt pont passzol a téma.
Ez nagyon szép magyarázat. Hogy ők tényleg ennyire képesek voltak örülni, hogy csak hála szavával szólaltak meg. Nem is úgy – a temetésnél is van ez a „ciduc hadín”, hogy „Baruch dáján emet” – áldott az igaz bíró -, kicsit keserédesen. De mondja is a Misna, hogy majd a jövőben ezt jobban fogjuk érteni, hogy minden rossz dolog végül hogyan lesz jó.
De ott úgy látszik, volt egy olyan pillanat, amikor legalábbis a bölcsek képesek voltak erre jól ráhangolódni és rezonálni.
A Jeruzsálmi magyarázata
A Jeruzsálmi alapján: amikor lerombolták Bétárt, kiszakadt Izrael dicsősége, és nem fog visszatérni egészen addig, amíg Dávid fia, a Messiás el nem jön. És ezért mondták, hogy akkor bevezetik a negyedik áldást a harmadik után. Mert az is arról szól – és akkor a sorrend stimmel: felépíti Jeruzsálemet, és Bétár dicsősége visszaáll. Fel fogja építeni az Örökkévaló a jövőben Jeruzsálemet, majd az utolsó időben, a Messiás idején.
Összegzés – A hálaadás perspektívája
Az élet ad egy citromot, csinálj belőle limonádét – mondja a népi bölcsesség. A bölcseink követték ezt a filozófiát: csináltak egy szép áldást, és általában ezt jó hangulattal tudjuk mondani.
Talán erre gondolt a szerző: mikor úgyis jól laksz, akkor nem vagy abban a busongós hangulatban, amiben egyébként lehetnél, és ott akkor talán olyan perspektívából tudsz rezonálni erre, amit ők ott pont elkaptak.
Kapcsolat a hetiszakasszal – az ének
Itt megint van egy kis kapcsolat a hetiszakasszal. Az, hogy mondtak egy éneket – ez egy nagy dolog volt. Amikor ketté vált a tenger, és az üldözőik odavesztek, akkor azt mondják, mindenki látott egy próféciát. Mintha látták volna az Örökkévalót. Ez egy megvilágosodás pillanat volt a nép egésze számára.
Érdekes: amikor kijöttek Egyiptomból – múlt héten olvastuk -, elég sokat vártak rá. Tíz csapáson keresztül mentek. Nagyon nagy csodák történtek. De egy éneket nem mondtak. El kell érni arra a pontra, hogy megkapják ezt az inspirációt. És ott azon a pillanaton elkaptak arra a pontra.
Itt is ez lehet a párhuzam: nekünk is el kell érnünk arra a pontra, hogy legalábbis érezzük, értsük azt, hogy hogyan lehettek a bölcseink ilyen hálásak egy olyan dologért, ami alapvetően rossznak tűnik. És erre akkor van esélyünk, ha jól lakunk.