A tanítás kiindulópontja a Mózes könyvének nyolcadik mondata, amely így szól: „Új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet.” Ez a mondat alapvető kérdést vet fel, amelyet Rási kommentárja is kiemel.
Rási két nagy talmudi bölcs, Ráv és Sámuel vitájára hivatkozik ebben a kérdésben (Éruvin 53a). Az egyik azt állítja, hogy valóban új király volt, a másik szerint ugyanaz a régi király volt, csak megújultak a rendeletei.
Ez a vita mélyebb teológiai és gyakorlati kérdéseket vet fel. A tanítás rámutat, hogy ez kapcsolódik a bitachon (bizalom) fogalmához – vajon bízhatunk-e emberekben, még olyan vezetőkben is, akik korábban jót tettek velünk? A Talmud figyelmeztet: „Óvakodjatok az autoritásoktól. Mert nem közelítik az embert csak a maguk szükségére. Úgy tűnik, mintha szeretnének, amikor nekik úgy kényelmes. De nem állnak az ember érő oda, amikor szükség van rájuk.”
A chazaka fogalma és korlátai
A vita középpontjában a chazaka fogalma áll, amely a folytonosság, az előfeltevés elvét jelenti. Ahogy a nap tegnap is felkelt, valószínűleg holnap is fel fog kelni – ez a chazaka. A kérdés: ha eddig rendes volt velünk a kormány, akkor valószínűleg holnap is az lesz?
Ráv és Sámuel vitája éppen azt sugallja, hogy nem feltétlenül van ilyen chazaka a politikai vezetés esetében. Nem lehet automatikusan feltételezni, hogy a múltbeli jó bánásmód folytatódni fog.
Mózes mint pásztor
A tanítás második fő témája Mózes pásztori szerepe. A Tóra azt mondja: „Mózes pásztorolta apósának, Jitrónak a nyáját a pusztában.”
Ez azért érdekes kérdés, mert a Talmudban általában negatív a pásztorok megítélése. A pásztorokról feltételezik, hogy lopnak, mások mezőjén legeltetnek. Miért voltak mégis nagy vezetők – Mózes, Dávid király, Jákob – pásztorok?
A lopás kérdése
A szöveg hangsúlyozza, hogy Mózes „a pusztában” pásztorolt. Mivel a pusztában nincs mit ellopni, ez egyértelművé teszi, hogy Mózes nem lopott. A magyarázók szerint azért kellett külön megemlíteni, hogy „Jitrónak a nyája” volt, mert ezzel jelzi a szöveg, hogy Mózes nem a saját hasznára használta ki a helyzetet. „Az ember nem védkezik, hogyha nem az övé.”
A pásztorkodás előnyei
A Midrás szerint „nem ad nagyságot az Örökkévaló senkinek, mielőtt nem próbál ki egy kicsi dologban.” Ez egyfajta „pilot project” – aki jól bánik a bárányokkal, az emberekkel is jól fog bánni. Ez ellentétes azzal a világnézettel, amely szerint véletlenszerű események irányítják a világot és azt, hogy ki jut hatalomhoz.
A pásztorok és a meditáció
A Kli Jákár (Slomo Efraim Lunschitz, 17. századi prágai rabbi) magyarázata szerint a pásztorok azért alkalmasak a prófétai hivatásra, mert „minden gondolatukat képesek az Örökkévaló létezésére irányítani”, hiszen „az idő többségében szabadok.” Amikor az égre pillantanak, látják az Örökkévaló kezének műveit, ahogy a Zsoltár 8:4 is mondja: „Amikor látom az eget, a kezed műveit, újjai műveit.”
A Kli Jákár hangsúlyozza: „Ez nem működik azoknál, akik otthon ülnek, vagy másféle mezei munkát végeznek, csak a pásztornál.” Ez az elmélkedési lehetőség teszi alkalmassá a pásztorokat arra, hogy prófétai lelket kapjanak.
Káin és Ábel
A tanítás kitér Káin és Ábel történetére is. A Kli Jákár szerint a két testvér közötti eltérés abban rejlett, hogyan viszonyultak ehhez a világhoz és a túlvilághoz.
Káin a földművelést választotta, mert szerette ezt a világot. Úgy gondolta, hogy nincs túlvilág, nincs elszámolás, ezért „osztályrészéül ennek a világnak minden kedves dolgát” választotta.
Ábel ezzel szemben a pásztorkodást választotta, mert hitt a túlvilágban, és ott akarta elérni a végső teljességet. A pásztorkodás lehetővé tette számára a filozófiai elmélkedést, valamint azt is, hogy áldozatot hozhasson.
A tanítás megjegyzi, hogy Ézsau és Jákob is hasonló felosztást választottak: Ézsaunak ez a világ, Jákobnak az eljövendő világ jutott. (Rav Biderman említett tanítását ld. itt a 6. oldalon.)
