A „felebarát” fogalmát a hagyomány három szinten értelmezi: az első szerint bárki lehet felebarát, a második szerint csak a zsidó, a harmadik szerint csak a vallásos zsidó. A témával kapcsolatos talmudi forrásokból meglepően kevés van.
A Talmud két alkalmazása
A Talmud két konkrét helyen idézi halahikus összefüggésben a „szeresd felebarátodat” parancsát.
Az első a kivégzés módját szabályozza. A parancs alapelvéből – ne tedd mással, amit nem szeretnél magadnak – az következik, hogy a halálbüntetést a lehető legkíméletesebben kell végrehajtani. Ez azt jelenti, hogy az elítéltet kétembernyi magasságból kell letaszítani, hogy gyorsan meghaljon.
Felmerül a kérdés: miért nem elég alacsonyabb magasság, ha már tíz tefách mélységű gödörbe esve is meghal az ember? A válasz az, hogy itt nem az a cél, hogy egyáltalán meghaljon, hanem hogy minél gyorsabban és fájdalommentesebben – ez a „szép halál” elve, a mitá jafa.
A második halahikus alkalmazás a házasságkötésre vonatkozik. Ráv nevében hozzák: tilos az embernek feleségül venni egy nőt anélkül, hogy előbb meglátta volna, mert ha valami nem tetszik neki benne, megutáltatódhat számára – és ez ellentétes lenne a „szeresd felebarátodat” parancsával.
Ez a két eset az, ahol a Talmud halachikus szempontból hivatkozik erre a parancsra.
Az egyiptomiak mint „felebarátok”
A Tórában, Egyiptom „kifosztásának” leírásánál ez áll:
„Beszélj a nép fülébe, és kérjenek mindenki az ő felebarátjától, és minden asszony az ő felebarát nőjétől ezüstedényeket és aranyedényeket.”
Az egyiptomiakra tehát a Tóra a réá szót – azaz „felebarát” – alkalmazza.
Ez azért meglepő, mert eddig az volt a benyomás, hogy a „felebarát” kifejezés kizárólag a zsidókra vonatkozik. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezt a jelenetet a Tóra korábban, más nyelvezettel is előrevetítette: ott még „szomszédasszony” és „háza lakója” kifejezéseket használt, minden különösebb minősítés nélkül. Mire azonban a szöveg idáig eljutott, az egyiptomiak „felebarát” rangra emelkedtek a szóhasználatban – és a Tórában semmi sem véletlen.
A Párdesz Joszef és Rábbénu Becháje magyarázata
Ugyanezt a kérdést tette fel mind a Párdesz Joszef (Josef Patzanowski, 20. századi ger haszid szerző), mind a régi klasszikus Rábbénu Becháje. A Párdesz Joszef megoldása a következő: Tóraadás előtt mindenkit „felebarátnak” hívott a Tóra, azután azonban ezt a megszólítást csak a zsidókra alkalmazta. Mivel az egyiptom kifosztása Tóraadás előtt történt, az egyiptomiakra is illett a kifejezés.
A három héber szó: réá, ámit, áchi
A Tóra három különböző szót használ a „felebarát” fogalmára: réá, ámit és áchi. Ezek pontos különbségének vizsgálatánál érdemes a Málbim munkájához fordulni, aki szótárt készített a hasonló jelentésű héber szavak különbségeinek feltárására. Ehhez kapcsolódik egy megható kultúrtörténeti adat: a Málbim szótárát ifj. Grünbaum József hajdúnánási rabbi rendezte betűrendbe és tette lexikonszerűvé – ez a könyv a háború előtti zsidó szellemi élet egyik emléke.
A réá szóval kapcsolatban a Málbim-lexikon az Énekek énekéből is hoz párhuzamot: ott a kedves szintén réá megszólítást kap. Figyelemre méltó, hogy a réá szótőben benne van a „rossz” (rá) jelentés is, de a „kedves” is – ebből a kettősségből fakad talán maga a „felebarát” fogalom mélysége.
Az ámit szó talmudi értelmezése
A Talmud a „szeresd felebarátodat” parancsát az ámit szóra alapozza. Egy brájtá szerint: „szeresd ámitechá” – amelyet a Talmud így bont fel: am se itchá beTórá uvmicvot – „a nép, amely veled van a Tórában és a micvákban”. Vagyis az ámit nem egyszerűen a zsidóra, hanem a vallást gyakorló zsidóra vonatkozik. Ebből az következik, hogy a felebarát-szeretet teljes kötelezettsége a vallásos zsidóra áll fenn.
A Máhársá azt kérdezi, miért éppen itt darsenolja a Talmud ezt, és nem máshol – és belemegy, hogy a kontextus miatt fontos itt ezt hangsúlyozni. Ez egyben arra is utal, hogy a korlátozás nem feltétlenül általános érvényű minden esetre.
A Rambam és a vita: ki számít „testvérnek”?
A Rambam – aki már Talmud utáni, de kora meghatározó autoritása – szintén foglalkozik a kérdéssel. Ő az ámit forrású drásával összhangban azt mondja, hogy a teljes felebarát-kötelezettség azokra vonatkozik, akik a Tórában és a micvákban testvérek – vagyis a vallást gyakorlókra.
Ugyanakkor a Rambam egy érdekes határt húz: ha valaki nem tart egyetlen micvát sem, de hisz a tizenhárom hittételben, az is beletartozik a körbe.
Ezzel szemben a Toszafot vitába száll a Rambammal, és azt képviseli, hogy a micvákat nem tartó zsidó is testvér marad – nem ámit a szó technikai értelmében, de testvér. A Toszafot szerint még az sem esik ki teljesen, aki nem tartja a micvákat. A vita tehát azon folyik, hogy a nem vallásos zsidó megkapja-e a felebarát-szeretet teljes kötelezettségét, és a válasz a különböző álláspontokon eltér.