A tanítás alapját a Tórának az a parancsa adja, amely így hangzik: „Ne gyújtsatok tüzet mind a ti lakóhelyeiteken a szombat napján.” Ez a tilalom különleges helyen szerepel a szombati munkák rendszerében, és számos kérdést vet fel mind a talmudi, mind a késő középkori rabbinikus irodalomban.
A 39 főmunka
A szombati tilalmak rendszere a 39 főmunka (héberül: avot meláchá) köré szerveződik. A bölcsek szívesebben emlegetik „40 mínusz 1″-ként, mert a 40 kerekebb szám, mint a 39. Ezek a munkák a Misnában vannak összegyűjtve – nem a szombati traktátus első misnájában, hanem egy önálló felsorolásban.
A főmunkák rendszere azt is implikálja, hogy léteznek mellékmunkák (toladot) is. A teljes lista hagyományos csoportosítása a kenyérkészítés folyamata köré épül: vetés, szántás, aratás, kévézés, cséplés – és így tovább, egészen a kenyér elkészítéséig. Hasonlóan szervezett párok jellemzik a listát: van, ami pozitív és negatív párban szerepel, mint az írás és a törlés, vagy az építés és a rombolás.
A 39-es szám a botütések számával is párhuzamba állítható: a Tóra 40 ütést ír elő büntetésként, de a bölcsek értelmezése szerint „ne üss többet” azt jelenti, hogy eggyel kevesebbet kell ütni, tehát 39-et, amelyek szabályosan eloszthatók: 13-13-13, bal oldalra, jobb oldalra és középre.
A vita: miért van kiemelve a tűzgyújtás?
A talmudi irodalom és Rási két véleményt idéz arról, miért emeli ki külön a Tóra a tűzgyújtás tilalmát, miközben azt a 39 főmunka egyikeként amúgy is tiltotta:
Az első vélemény szerint a kiemelés azért történt, mert a tűzgyújtás csupán tilalom (lav), amelyért nem jár halálbüntetés – szemben a többi munkával, amelyeket szándékos megszegés esetén halállal büntettek.
A második vélemény szerint a kiemelés célja az, hogy a 39 munkát egyenként, külön-külön különítse el egymástól. Ez a nézet azt implikálja, hogy ha valaki véletlenül több munkát is elvégzett egyszerre (mert nem tudta, hogy szombat van), akkor mindegyikre külön-külön áldozatot kell hoznia – nem elegendő egyetlen áldozat az egész vétkezésre.
Rási egy másik talmudi helyen azt is megjegyzi, hogy ez a szétválasztás a véletlen vétkezés esetére vonatkozik. Szándékos vétkezésnél nincs ilyen logika: ha valaki szándékosan megszegi a 39 munkából 38-at, attól még nem végzik ki, mert a halálbüntetés feltétele az összes megszegése volna – ami nyilvánvalóan képtelenség. Maga a Tóra ugyanis általánosan fogalmaz: „aki végez bármiféle munkát, azt kivégzik” – ebből következik, hogy teljesen mindegy, melyiket végzi.
A Máhárál kérdései és válasza
A Máhárál (Maharal of Prague, Rabbi Jehuda Löw ben Becalél) két kérdést tesz fel ezzel a szakasszal kapcsolatban:
Első kérdés: Mit jelent a „minden lakóhelyeiteken” kifejezés? Ez a körülírás mire utal?
Második kérdés: Ha az első vélemény szerint a tűzgyújtás csak tilalom és nem halálbüntetéssel sújtott vétség, akkor miért enyhébb ez a többi főmunkánál?
A Máhárál válaszának kulcsa az, hogy a tűzgyújtásban van valami természetes dolog: a tűz ugyanis képes magától is meggyulladni (például erdőtűz esetén). Ez megkülönbözteti a többi főmunkától, amelyek egyértelműen emberi beavatkozást feltételeznek: a tészta nem dagasztja meg magát, a mező nem aratja le magát. (A vetés némileg kivétel, hiszen a szél is elvetheti a magot, de ez sem teljesen egyértelmű.)
Ez a válasz egyszerre magyarázza meg mindkét kérdést: azért van kiemelve a tűzgyújtás a 39 munka közül, mert ez a legtermészetesebb közöttük. Ha erre a legtermészetesebb munkára is érvényes a szétválasztás elve, akkor érvényes az összes többire is.
A szentély kivétele: „minden lakóhelyeiteken”
A Talmud magyarázata szerint a „minden lakóhelyeiteken” kifejezés egyúttal ki is zár bizonyos helyeket a tilalom alól. A szentély (mikdás) nem az emberek lakóhelye, hanem Istené – ezért ott nem csupán szabad tüzet gyújtani, hanem kötelező is, mivel az áldozatokat el kell égetni.
Ez az értelmezés egy általánosabb talmudi elvhez kapcsolódik: a tevőleges parancsolat eltol egy tiltást (aszé doche lo taasze). Az áldozat bemutatásának parancsolata szombaton is érvényes – sőt, szombaton a rendes napi áldozaton felül a szombati különáldozatot is be kell mutatni. A szentélybeli tűzgyújtás tehát nem a tiltás alóli kivétel, hanem parancs.
Ugyanakkor ez az elv nem korlátlan. A tevőleges parancsolat nem minden esetben írja felül a tiltást – a Talmud részletesen tárgyalja a kivételeket, köztük a halálbüntetéssel járó eseteket és a szombatot. Az egyik klasszikus példa a jevámot (sógornői házasság) intézménye, ahol a tevőleges parancsolat éppen egy egyébként szigorúan tiltott rokonsági kapcsolatot tesz nemcsak megengedetté, hanem kötelezővé.
Összefoglalás
A tűzgyújtás tilalmának kiemelése a szombati munkák között tehát több szempontból is magyarázható. A talmudi vita két véleménye közül a Máhárál válasza különösen figyelemre méltó: a tűzgyújtás azért lett kiemelve, mert a 39 főmunka közül ez a leginkább természetes jelenség. Ha erre érvényes az egyenkénti elkülönítés elve, akkor logikusan érvényes az összes többi munkára is. A „minden lakóhelyeiteken” kitétel pedig egyidejűleg szűkíti a tilalom hatókörét (kizárva a szentélyt) és általánosítja az elvet (minden emberi lakóhelyre kiterjesztve azt).