A hetiszakasz Mózes életének kezdeti fordulópontjait mutatja be. Mózes megszületik, csodálatos módon megmenekül, majd kimegy testvérei közé, hogy megmentse őket a bajból. Amikor feljelentik, hogy egy egyiptomi élete árán kívánta megmenteni a zsidókat, Mózes kénytelen menekülni. Midjánba érkezik, ahol Jitróval, az apósával lakik, megnősül és pásztor lesz.
Jitró alakja
Mózes pásztorolta Jitrónak, az apósának a nyáját. A szöveg szerint Jitró „Kohén Midján” volt – pap volt Midjánban. A Midras szerint Jitró eredetileg bálványimádó pap volt, de elhagyta a bálványokat, miután az igazság kiderült számára. Állítólag az összes bálványt kipróbálta. Ezt abból következtetik, hogy amikor a Vörös tenger kettéválik, Jitró azt mondja: „most már tudom, hogy az Örökkévaló a nagyobb minden istennél.” Csak úgy tudhatta ezt, ha az összes többi istent már kipróbálta.
A pásztorkodás jelentősége
A Midras tanítása szerint minden nagy vezető pásztor volt. József is pásztorolt testvéreivel, Mózes is pásztorolt, és Dávid királyt is pásztorként ismerjük.
A Midras Rába idéz a Példabeszédek könyvéből: „Az Istennek minden mondása megtisztított” (kisikált, kipolírozott). A tanítás szerint: „nem ad a Szent Áldott Ő nagyságot az embernek, amíg meg nem vizsgálja egy kis dologban.”
Ez egy mély igazság: a nagyság a kicsiségben nyilvánul meg. Ez teljesen ellentétes a normális logikus felfogással, amely szerint aki nagyszerű, az grandiózus, gigatervekben gondolkodik, városokat tervez, és nem adja ilyen kisebb dolgokra a fejét. A Tóra azonban azt tanítja, hogy pontosan a kicsi dolgokban derül ki a nagyság. Aki elnagyolja a dolgokat, a kicsi részleteket elhanyagolja, és az emberekre, az apró dolgokra nem figyel oda, annak nem lehet nagyságot adni.
A próbatétel
A Midras szerint: „amíg meg nem vizsgálja egy kis dologban, és utána fölemeli a nagyságra. Íme itt van két nagyja a világnak, akit az Örökkévaló egy kicsi témában tett próbára először, és helytálltak, és fölvitte őket magas szintre.”
Dávid királyt is letesztelte a báránykák által. A pusztában vezette őket azért, hogy ne lopjanak. A korabeli pásztoroknál komoly dilemma volt, hol legeltessék a nyájat. A bárányoknak kellett a fű, de hol legeljenek – másnak a mezőjén? Dávid helytált azzal, hogy ettől a lopástól eltávolodott, és valahogy becsületesen megoldotta a nyáj etetését.
A híres Midras Mózes és a bárányka történetéről
Mózes vezette Jitrónak a nyáját a pusztaságban, hogy ne lopjanak. Az egyik kis bárányka elszaladt, és Mózes utána futott. Amikor elérték a kis patakocskát, a bárányka ivott. Mózes megérkezett és azt mondta: „Nem is tudtam, hogy szomjas vagy. Biztos kifáradtál.” Válára vette a báránykát és ő maga vitte.
Ekkor az Örökkévaló így szólt: „Olyan irgalmad van, hogy te tudod vezetni a hús és vérnek a nyáját” – vagyis az embernek a nyáját. És így lett Mózes a pásztor, aki vezethetné az Izrael népét, az Örökkévaló nyáját.
A történet lényege
A meglepő a történetben az, hogy Mózes nem azt mondta: „Mit akarsz, te szerencsétlen, miattad futottam ennyit, és a többit meg otthagytam!” Nem az jut eszébe erről a renitens bárányról, hogy meg kell nevelni, hanem az, hogy „jaj szegény, te”, együtt érez vele. Képes volt a saját szempontja helyett a kis bárány szempontjából nézni a történetet. Ez tette alkalmassá arra, hogy nagy vezető legyen.
Később, amikor Mózes öregebb lett, és lejárt küldetése, az első gondolata az volt, hogy legyen utód (Jehósua), hogy ne maradjon az Örökkévaló népe pásztor nélküli nyáj.
Pásztorkodás és szellemi fejlődés
A pásztorkodás azért is alkalmas foglalkozás a nagy vezetők számára, mert a pásztor sétálgat, közben gondolkozhat, a Tórán meditálhat, az Örökkévalóval együtt lehet. A két fő pillér – a Tóratanulmányozás és az imádkozás – mellett a pásztorkodás nagyon alkalmas tevékenység.
Megemlítésre került párhuzamként Arisztotelész iskolája, a peripatetikusok, akik sétálva szokták tanítani tanítványaikat.
A menés jutalma (Szchár Halichá)
A Misna Berura szerint: ha két zsinagóga van a városban, jobb a távolabbiba menni, mert van a sétálásnak jutalma. Ez a „szchár pösziajsz” (a lépések jutalma) vagy „szchár halichá” (a menés jutalma).
Források a Pirké Ávótban
Az Atyák bölcs tanításai ötödik fejezetében négyféle emberről van szó, aki jár a tanházba:
-
Aki megy és csinálja – jámbor ember (chaszid)
-
Aki megy, de nem csinálja – a menés jutalma van a kezében
-
Aki nem megy, de csinálja – a cselekedet jutalma van a kezében
-
Aki nem megy és nem csinálja – gonosz ember (rásá)
A Bráchot 6b tanítása
A futás jutalma: „Aki fut oda, a leckének a jutalma az a futás, vagyis az odamenés.”
Rási magyarázata szerint azonban ez részben problematikus: „a többségük nem érti” – vagyis nem tudják megjegyezni és visszamondani a tanultakat. Ezért a menésért mindenképpen jár jutalom, de a tanulásnak a jutalma már nehezebben érhető el, mert azt meg kellene érteni, memorizálni és vissza tudni mondani.
A Bává Metziá 107 vitája
A Bává Metziá 107. oldalon vita található a témában:
-
Rav szerint direkt jó, ha közel laksz a zsinagógához
-
Rábbi Jochánán szerint minél messzebb, annál jobb, mert jutalmat kap azért, hogy megy a zsinagógába
A Misná Berurá Rábbi Jochánán mellett döntött: jobb messzebb lakni, hogy a lépésnek a jutalma meglegyen.
A Dirshu kiegészítései
További megfontolások, amelyek felülírhatják a távolság szabályát:
A sokaság jutalma: Ha a közeli zsinagógában többen vannak, oda kell menni, mert „a népsokaságában van a király dicsősége.”
Az ősök helye: Ha valakinek az ősei egy bizonyos helyen imádkoztak, oda szabad menni, még ha közelebb is van.
Utazás módja: Ha nem gyalog megy valaki (autóval, szamárháton, biciklivel), akkor nincs szchár pösziajsz (lépések jutalma).
Összegzés
A tanítás Mózes nyomdokaiba lép: a sétálás által szellemileg is fejlődni lehet és jutalomra szert tenni. Bár alapvetően a távolabb eső zsinagóga felé döntünk, más megfontolások ezt felülírhatják. Akinek sokat kell sétálnia, annak bőségesen van mire támaszkodnia.