A fizikai és a szellemi

Jom kipur az engesztelés napja, amikor bűnbocsánatot kapunk vétkeinkért, amikor egész nap böjtölünk és imádkozunk. Komor és súlyos hangulatú napnak gondolhatnánk ezek alapján, ha nem lennének különös hagyományaink arra, hogy ez mégsem így van. Az Árizál, a híres XVI. századi kabbalista rabbi így szedte darabjaira a kifejezést: Jom kipurim = jom kePurim, azaz egy olyan nap, mint a Purim, éppolyan vidám és örömteli. A Misna, a Talmud alapkönyve, együtt emlegeti az egyik legörömtelibbnek nevezett ünnepnappal, Áv hó 15-ével, és azt mondja, hogy csak ez a két nap ilyen ünnepélyes (Táánit 26a). De már maga a Tóra is meglepő dolgot ír róla: „mert ezen a napon fog engesztelni értetek, hogy megtisztítson titeket” (Mózes 3., 16:30). Úgy magyarázzák Bölcseink ezt a mondatot, hogy maga a nap tisztít meg. Semmit nem kell csinálnunk, csak keresztülmenni ezen a különleges napon, és már bűntelennek is számítunk. Egészen hihetetlen. Akkor mégis, miért kell böjtölni egész nap? Hiszen a Tóra azt írja: „sanyargassátok [fizikai] lelketeket” (Mózes 3., 23:26). Bölcseinktől tudjuk, hogy ez a böjtre vonatkozik. A Midrás azt mondja, hogy a böjt szerepe, hogy tükrözze: ezen a napon a zsidó nép az angyalokhoz válik hasonlóvá.

Annyi világosan kitűnik a fentiekből, hogy Jom kipur látszólag szigorú böjtnap, amikor tilos enni-inni, másrészt viszont örömteli és felemelő, amikor különleges lehetőségünk van tökéletesebb emberré válni. Tehát van a napnak egy saját „energiája”, és az evés-ivással a probléma az, hogy ezt a lehetőséget elvesztegetjük. Mint a legtöbb zsidó ünnepnap esetében, itt is a központi szerep az étkezésnek jut. Esetünkben annak, hogy nem eszünk egyáltalán. Ha van egy nap, amikor az angyalokhoz válhatunk hasonlóvá, akkor miért pont az evéssel (vagy nem evéssel) foglalkozunk? Vajon ez az angyalok legfőbb jellemvonása, ami megkülönböztet minket tőlük, hogy nem esznek?

Az angyalok szellemi lények, ez a világ pedig fizikai világ. Gyakran használjuk a „fizikai” illetve „szellemi” kifejezéseket, de talán nem mindig értjük pontosan, hogy mit jelentenek. A fizikai a kézzelfogható, amit valóságosnak szoktunk tekinteni. A szellemi olyasvalami, ami a fizikain túlmutat. Egyfajta hit kell ahhoz, hogy egyáltalán létezőnek tudjuk tekinteni.

Ezzel szemben az az élmény, amit Jom kipurkor megtapasztalhatunk, az az, hogy a szellemi valóság a valóságosabb a fizikainál, a fizikai valóság pedig illúzió. Noha nem egészen úgy, ahogyan azt a Mátrix című filmből a közönség megismerhette, hogy ezt a világot csak a gépek vetítik képzeletünk vásznára. Hanem úgy, ahogyan a hétköznapjainkból, a saját életünkből is megismertük. A fizikalitásban például legtöbbször mindent úgy látunk, mint ami örökké tart, például egy nő szépsége. Az agyunkkal ugyan tudjuk, hogy ez nem igaz, cselekedeteinkből azonban nem mindig ez tűnik ki. Ha elmegyünk a kirakat mellett, azt képzeljük, hogy ha az a termék a miénk lenne, valamiféle különös önkívületi örömben élnénk le hátralévő életünket. Pedig már többször elmentünk a kirakat mellett, és többször vásároltunk is, és tudjuk, hogy a tartós öröm élménye elmaradt, de mégsem mindig eszerint cselekszünk. A fizikai világ tehát bármennyire valóságosnak is tűnik (vagy éppen azért) folyamatosan illúziókat kelt bennünk.

Míg a szellemi világban olyan tudás van, amit lelkünk mélyén mindnyájan jól értünk. Ezek ténylegesen létező dolgok, még csak az sem kell, hogy elhiggyük őket Bölcseinknek, akik valamiféle titkos, misztikus forrásból jutottak hozzá az információhoz. Mindenki tudja, hogy aki képes kontrollálni a haragját, az egy boldogabb életet él. Ha elsajátította ezt a képességet, a szellemi (szemmel nem látható, de létező) részét erősítette. Mindenki tudja, hogy aki képes örülni annak, amije van, az lelkiekben erősebb másoknál. Tudjuk, érezzük, hogy ezek maradandó értékek, és sokkal többet érnek mint bármi, ami fizikai, mert ami fizikai, az lebomlik, elmúlik.

Jom Kipurkor 25 órán át nem eszünk és nem iszunk. A nap egy jelentős részében az éhség, a szomjúság vonja el figyelmünket – ilyenkor a fizikaira koncentrálunk. Amikor azonban keresztüljutunk a holtponton, egyszerre megvilágosodunk, és megértjük, hogy minden, amit az étel-ital táplál, az egész fizikalitás, múlandó és illuzórikus. Elkezdünk nem hinni benne, és átkerül a hangsúly a tartós, valódi, belső értékekre. Egyszerre megértjük, hogy mi a fontos az életben, anélkül, hogy halálközeli élményben lenne részünk. És ez talán még a bűnbánó imáinkat is átértelmezi: bocsásd meg nekünk ezeket, hiszen értelmetlenül, feleslegesen követtük el őket. Ebből a mostani, tiszta szellemi állapotunkból nézve semmi kedvünk nincsen így viselkedni többé.

Megjelent az Új Élet 2015. szeptember 15-i számában.

Megtekintések száma: 19