Bármelyik ünnepnapunk hangulatához kétféle útvonalon keresztül juthatunk el. Az egyik az, ha fentről jövő inspirációt kapunk, a megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen egyszer csak ráérzünk a nap szentségére. A másik az, amikor az érzelmeket saját magunk idézzük elő, tudatosan, az ünnep előtti alapos szellemi felkészülés által. Lehet, hogy az előbbit jobban szeretjük, mert ilyenkor a Teremtő személyesen ajándékoz meg minket, és magától értetődő, hogy Ő látványosabb sikert tud biztosítani ezen a téren, mint mi saját magunknak. Mégis az utóbbi a fontosabb, mert nem azért vagyunk ezen a világon, hogy Őt „levizsgáztassuk”, hanem hogy saját magunk fejlődjünk. Ez az oka annak is, hogy az élményt néha készen kapjuk meg, hogy legyen egy kép belénk vésve arról, hogy mit kell elérni. A végeredménye ennek a törekvésnek az, hogy átvesszük a saját magunk feletti kontrollt: mi magunk irányítjuk a gondolatainkat és érzelmi világunkat.

Maga a felkészülés úgy történik, hogy kiválasztunk egy témát, ami az adott ünnepnaphoz kötődik, és annak egyetlen pontján „meditálunk”. Erre a folyamatra mutatunk most három példát, Peszách három talán legfontosabb témája kapcsán.

Macesz: a szerénység és igyekezet jelképe

„Ez a macesz, amit eszünk, miért [szükséges]? Mert nem volt elég ideje atyáink tésztájának megkelnie, mire megjelent nekik a Király, a Királyok Királya, a Szent, Áldott Ő, és kiváltotta őket, ahogyan írva van: «És megsütötték a tésztát, amit kihoztak Egyiptomból, kovásztalan pogácsának, mert nem kelt meg, mert elkergettettek Egyiptomból, és nem tudtak időzni, és útravalót sem készítettek maguknak.»” (Peszáchi hagada, Mózes 2., 12:39 alapján)

A Tóra több helyen is erősen hangsúlyozza, hogy sietősen jöttünk ki Egyiptomból. „Az Örökkévaló segítsége olyan, mint egy szempillantás” – ezt a híres mondást ebben a formában leírva a midrásban találjuk először (Pesziktá Zutrá, Eszter 4:17), viszont maga a gondolat több helyen is előfordul a Tanachban. Józsefből is hihetetlenül rövid idő alatt lesz rabból alkirály (ld. Mózes 1., 41:14), valamint a próféták is több helyen hangsúlyozzák, hogy az Örökkévaló uralma az idők végén is váratlan hirtelenséggel fog bekövetkezni (Jesájá 56:1, Malachi 3:1, ld. még Szforno magyarázatát a fenti Józseffel kapcsolatos mondatra).

A 613 micvát összegyűjtő Széfer HáChinuch c. könyv azonban ad egy másik ötletet arra, hogy miért is lehet tilos a kovászos fogyasztása. Annak apropóján, hogy a Szentélyben, az oltáron sem lehetett semmi kovászos (117. micva, ld. Mózes 3., 2:11), azt írja, hogy „a kovász felemeli saját magát”, vagyis az emberi gőgösséget, felfuvalkodottságot jelképezi. Azáltal, hogy nem mutatjuk be az Örökkévalónak szánt áldozati oltáron, utalunk a híres tanításra: „az Örökkévaló utálatossága minden felfuvalkodott szívű” (Példabeszédek 16:5).

A kétféle tulajdonság, amit a macesz jelképez – igyekezet és szerénység – összekapcsolható. Mitől is lesz az ember szíve felfuvalkodott? Attól, hogy túl sokat időzik, miközben saját eredményein gondolkodik. A gőgösség úgy keletkezik, hogy az ember saját nagyszerűségén elmélkedik, megtetszik neki a téma, és egyre jobban belelovallja magát. A macesz „jótanácsa”: el kell szaladni, sietni, és gyorsan keresni egy másik témát a gondolatainknak.

A láthatatlan szabadság

„Nincsen szabad ember, csak olyan, aki a Tóra tanulásával foglalkozik.” (Pirké Ávot 6:2)

Manapság sokszor, sokféle kontextusban felmerül a kérdés: vajon hol húzódik meg a határ szabadság és diktatúra között? Praktikus szempontból is fontos tudni, hogy mikor van az a pillanat, amikor az embernek meg kell hoznia azt a nehéz döntést, hogy elmenjen arról a helyről, ahol az ő szabadságát veszélyeztetik. Mindig vannak szélsőséges vélemények, akik a szabadságban is elnyomástól tartanak, és fordítva: akik a valódi veszélyt is képtelenek felismerni. Hogyan lehetséges, hogy Magyarországon a deportálások előtt még sokan voltak, akik reménykedtek a helyzet jobbra fordulásában?

Úgy, hogy a szabadság érzékelése mindig egy tágabb látószögtől függ. Amikor benne vagyunk egy adott rendszerben, akkor nehezünkre esik meglátni, hogy milyen lehet azon kívül létezni. Azok, akik szépen lassan hozzászoktak a zsidóellenes intézkedésekhez, talán nem vették észre, hogy az országon kívül milyen szabadság várna rájuk. Van rá utalás a Tórában, hogy az egyiptomi rabszolganépnél is működött ilyen belső gátlás (ld. Mózes 2., 6:9).

Hasonlóan működik a belső szabadságunk. Hozzászoktunk egy bizonyos életmódhoz, működéshez, stílushoz, megvannak a jó és rossz tulajdonságaink, amik nélkül nem tudjuk elképzelni magunkat. Nem tudunk kilépni a saját bőrünkből.

A peszáchi Kivonulás azonban végső soron a sávuoti Tóraadás eseményéhez vezet minket. A micvákat azért kaptuk, hogy kijavítsanak, megtisztítsanak minket, a jellemvonásainkat. (Rámbán magyarázata alapján, Mózes 5., 22:6-hoz). Erre mondják Bölcseink, hogy csak az lehet igazán szabad ember, aki él ezzel a lehetőséggel, és foglalkozik a Tórával. Ez azzal a vállalással és beismeréssel jár, hogy az, ahogyan most megértem a világot, talán hiányos és szűklátókörű. Nyitott akarok lenni, és elfogadni azt, hogy a Tóra rávilágítson hibáimra és félreértéseimre. Hiszem azt, hogy létezik egy „külső” világ, ahol szabadabb lehetek, olyan szabadságot érezhetek, amit mostani állapotomban el sem tudok képzelni.

Hit és hitvita

Peszách ünnepén az egyik megfogalmazott célunk az, hogy a Kivonulás lélekbeni újbóli átélése által erősítsük az Isten létezésébe vetett hitünket. De vajon miért is fontos az, hogy erős legyen a hitünk? Nem elég az, hogy hiszünk Isten létezésében? Azt is meg kell értenünk, hogy hogyan lehet ebben fokozatokat találni. Hiszen látszólag vagy hiszünk, vagy nem – milyen köztes állapot képzelhető még el?

„Legyél igyekvő a Tóra tanulásában, hogy tudjad, hogy mit válaszolj a hittagadónak.” (Pirké Ávot 2:14)

Meglepő tanítás: vajon valóban azért kellene igyekeznünk a Tóra tanulásában, hogy a hittagadónak tudjunk jól válaszolni? Általában azt szoktuk gondolni, hogy a Tóra tanulása önálló érték, a saját szellemi gyarapodásunkat szolgálja, nem azért kaptuk, hogy ha néha-néha hitvitába keveredünk valakivel, akkor megúszhassuk azt a kellemetlen élményt, hogy alulmaradjunk.

Ezen a tanításon keresztül megérthetjük azt, hogy milyen messzemenő hatásai és milyen kifinomult fokozatai vannak a hitnek. Hiszen ha hitvitába szállok egy hitetlennel, akkor azt feltehetően azért teszem, mert én magam elfogadom a zsidóság nézeteit, és képviselni szeretném azokat a másikkal szemben. Mégis, ha nem voltam eléggé igyekvő a Tóra tanulásában, akkor alulmaradhatok a vitában. Ebből kiderül a számomra, hogy valójában nem volt megalapozott a saját hitem sem.

Minden ember lelke mélyén van egy „hittagadó”, a kétség, a rossz ösztön szava ott motoszkál az ember mélyén, és folyamatosan gyengíti a motivációját, amivel jót akarna tenni. Ennek a „hittagadó”-nak mit válaszoljunk? Egy egészséges hitvita segíthet rávilágítani saját hitbéli hiányosságainkra, és a válaszok megkeresése által magunknak is válaszolhatunk. Igaz, hogy előtte is azt gondoltam, hogy van Isten, és utána is így gondolom. Viszont nem hasonlítható össze a kettő, mert a másodiknak az alapja a meggyőződés, az, hogy megállta a vita próbáját. Az ilyen erős hitet már nem tudja olyan könnyedén kikezdeni az ember rossz ösztöne, és az ilyen hitbeli fejlődés által a cselekedeteink is megváltozhatnak.