Az Élet Fájához rögös út vezet

Nemrég a Teremtés történetével kezdtük el az elejéről olvasni a Tórát, Mózes öt könyvét. Egyebek mellett egy igen meglepő epizódot találhatunk benne: amikor az Örökkévaló kiűzte Ádámot és Évát az Édenkertből, őrzőket állított oda, hogy nehogy visszamenjenek. A leírás szerint az Édenkertben van elültetve „az élet fája”, amiről ha ennének, örökké élnének, márpedig ezt a lehetőségüket eljátszották azzal, hogy megszegték az egyetlen parancsolatot, amit a Teremtő rájuk bízott: hogy ne egyenek a fáról. Ugyanis két különleges fáról szól a történet: a Jó És Rossz Tudásának Fájáról és az Élet Fájáról. Azt írja a Tóra, hogy két különleges angyal, ún. kéruv áll az Édenkert kapujában, „hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Mózes 1., 3:24). Még azt is megtudhatjuk, hogy egy állandóan forgó, lángoló karddal őrzik ezt a kaput.

A zsidó hagyományban a Tóra az, amit az „élet fájának” nevezünk, Salamon király mondása alapján: „Az élet fája az, azoknak, akik megragadják” (Példabeszédek 3:18). Ha ez így van, akkor miért kell ilyen szigorúan őrizni az odavezető utat? Az Örökkévaló megparancsolta nekünk, hogy foglalkozzunk a Tórával, tanulmányozzuk minél nagyobb odaadással. Ebből a történetből azonban úgy látszik, mintha éppen akadályozni akarná ezt a tanulást, ami nagyon furcsa lenne.

A legegyszerűbb értelmezés szerint „a fájdalom szerint van a jutalmazás”, ahogy az Atyák tanításai mondja (Pirké Ávot 5:23). Ezért kell az, hogy ne legyen olyan egyszerű „az élet fájához” hozzáférni. Már az álefbét (héber ábécé) 22 betűjének megtanulása is olyan megpróbáltatást gördít sok ember elé, hogy emiatt már a legelején elakadnak a zsidóság hagyományának tanulmányozásával. Ez ad különleges értéket azoknak, akik viszont képesek keresztüljutni az akadályokon, és szintről szintre haladva egyre több mindent megérteni a Tóra mélységeiből. Nem érdemelheti ki akárki, hogy megragadhassa az „élet fáját”, csak az, aki nem futamodik meg az angyalok lángoló kardjától. Eszerint tehát annál értékesebb a tanulás, minél több megpróbáltatással jár.

Ez vajon azt jelentené, hogy minden jó dologhoz, amit az ember Istentől kap, ugyanakkora mennyiségű rosszat el kell viselnie? Chász vesálom, Isten óvjon attól, hogy ilyet kelljen gondolnunk. Az Örökkévaló irgalmas, és az egész világot azért hozta létre, hogy velünk jót tehessen. Akkor miért kell nekünk ezért a jóért mégiscsak fizetnünk? Bölcseienk úgy tanítják, hogy ne legyen a jutalmazás hasonló a „kegyelemkenyérhez”, amit a koldus szégyenkezve fogad el, hanem aktív szereplőként tehessen érte az ember. Lehetetlen azonban, hogy mi, véges emberek annyit tegyünk, ami akárcsak a közelébe ér annak a jónak, amivel az Örökkévaló jutalmazni akar minket. Akkor mégis miért nem fogjuk szégyellni magunkat az aránytalan jutalmazásért? Azért, mert pontosan tudni fogjuk, hogy mi mindent megtettünk, amit csak megtehettünk, saját magunkhoz képest.

„Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak”, mondja Dávid király (Zsoltárok 126:5). Fontos, hogy ne értsük félre ezt a tanítást: a könnyek nem feltétlenül a szomorúság könnyei. Éppen ellenkezőleg, akinek annyira fáj a munka, hogy sírnia kell tőle, az aligha tud hatékonyan dolgozni. Ezért aztán aratáskor sem gyűjtheti be megelégedetten a termését. Sokkal jobban érthető ez a hasonlat olyan emberre, aki szívét-lelkét beleadja a munkájába. A könnyek jelentik az érzelmek erőteljes megnyilvánulását. Igaz ez az ember kenyérkeresetére, hétköznapi munkájára, de a vallási életben a tanulásra, fejlődésre is.

Sokszor érezzük azt, hogy nehéz feladat tornyosul elénk, amelyet képtelenek vagyunk megoldani. Ezért aztán inkább ki is kerüljük, és megpróbáljuk valami teljesen mással elterelni a figyelmünket, a feladat pedig elvégezetlenül marad. Talán az jár ilyenkor a fejünkben, amit Bölcseinktől tanultunk fent: „a fájdalom szerint van a jutamazás”. Viszont ilyen állapotban nem vágyunk sem a fájdalomra, sem a jutalmazásra, csak a pihenésre, nyugalomra. Meg kell értenünk, hogy ez a fájdalom nem olyan fájdalom, ahogyan a könnyek sem olyan könnyeket jelentenek. Amikor az ember lendületben van, nem érzi a fájdalmat. Ahogyan az a sportoló sem, aki megsérül edzés közben, de a magas adrenalin miatt nem is érzékeli, és csak utána derül ki, ha esetleg eltört egy csontja.

A tanulság az, hogy ne ijedjünk meg a kihívásoktól. Sem a fájdalomtól, sem a könnyektől. Mindezt nemcsakhogy túl tudjuk élni, de még akár élvezni is tudjuk. Ez a tudat kísérjen minket a munkánkban és a Tóra, „az élet fájának” tanulásában is.

Megjelent az Új Élet 2015. november 1-i számában

Megtekintések száma: 23