„Ez a világ előcsarnokhoz hasonlít az eljövendő világ előtt. Készítsd elő magadat az előcsarnokban, hogy beléphess a palotába!” (Pirké Ávot 4:21) A zsidóság hitének egyik fontos alapköve az eljövendő világba vetett hitünk. Eközben sokan azt hiszik, hogy a zsidóság csak ezzel a világgal foglalkozik, nagyon gyakorlatias, az elvont filozófiai fogalmak helyett a cselekedetekre összpontosít (ahogyan erről már korábban írtunk), szemben a kereszténységgel, amiben a mennyországi üdvösségnek sokkal jelentősebb szerepe van. A Meszilát Jesárim, a zsidó lelki fejlődés egyik klasszikus útmutatója ezzel szemben már az első fejezetében egyértelművé teszi, hogy az eljövendő világra való készülődés a zsidó vallásos élet legfontosabb eleme.

Hogyan készüljünk az eljövendő világra, ha nem tudunk róla szinte semmit? Figyelemreméltó, hogy a Tóra egyáltalán nem tesz nyilvánvaló említést semmiféle túlvilágról, halál utáni életről, párját ritkítva ezzel minden vallásalapító szent könyv között. A Meszilát Jesárim leírja, hogy minden, ami csak ezen a világon van, azért van, hogy a túlvilági teljességünk eszköze legyen. Tehát a Tóra azt írja le, hogy mit kell tennünk itt a túlvilági létezésünkért, nem pedig azt, hogy részleteiben hogyan néz ki és hogyan működik az ottani élet.

„Minden zsidónak van része az eljövendő világban” (Misna, Szanhedrin 10:1). Ha részünk van benne, akkor miért kell a Tóra, hogy leírja, hogy hogyan jussunk el oda? Hosszú az az út, ami ebből a világból az eljövendő világba vezet. Az egész életünk útja erről szól. Az ottlétünk minősége sem kétesélyes. Nem az a kérdés, hogy a mennyországba vagy a pokolba jutunk el. A kérdés az, hogy ha véget érnek evilági teendőink, és a lelkünk nem fejlődik már tovább, hanem megmarad annak, amivé vált, és ebben az állapotunkban kell, hogy örökké létezzünk, akkor számunkra az mennyire lesz élvezetes vagy – amitől Isten óvjon – az ellenkezője. Ha jó emberként végezzük, aki törődik másokkal, önzetlen adakozó, bölcs, türelmes, akkor ezzel a személyiséggel létezni örök időkig maga az üdvösség. Viszont egy haragos, gőgös, lusta emberre, aki egész evilági életében csak a saját önző vágyai kielégítése után szaladt, kellemetlen élmény vár az örökkévalóságban. Mindennek tetejébe ezen a világon a felejtésre való képességünket ajándékba kapjuk, így nem kell minden egyes pillanatban minden ballépésünkre visszaemlékeznünk. Ez azonban megszűnik, ha levetjük a földi testünket magunkról, és egyszerre előttünk lesz minden jó és rossz cselekedetünk, minden hatásával, ahogyan a saját lelkünket formáltuk.

Ez az eljövendő világról alkotott képünk alapjaiban különböztet meg a minket körülvevő világnézetektől: az ateizmustól nyilvánvalóan, de még a túlvilágban hívő kereszténységtől is. Ez határozza meg mindennapjainkat, ezért igyekezünk minden cselekedetünkkel minél tökéletesebb módon élni itt, mert tudjuk, hogy létezik az „igazság világa” (olám háemet), ahol pontosan annak fognak majd tartani, amik valójában vagyunk. Az ateizmus fókusza ez a világ. Minden erőfeszítés célja az, hogy megteremtsük a nyugalmomhoz szükséges anyagi jólétet. Különösen élesen hasított belém ez a felismerés, amikor megláttam egy cikket arról, hogy hogyan befolyásolja a személyiségünk az általunk írt zenét. Éppen ezért – javasolja a cikk szerzője – érdemes finomítanunk a személyiségünket, mert ezáltal sokkal sikeresebb zene szerzésére leszünk képesek. Micsoda feje tetejére állított gondolkodás! A cél az evilági siker, a sikeres zene alkotása, a dicsőség és a pénz. Ezen „szent” cél elérése érdekében egy ateista ember akár arra is hajlandó, hogy a személyiségén finomítson. A vallásos hozzáállás ennek éppen az ellenkezője: a zenénket, dicsőséget, anyagi javainkat nem visszük magunkkal a sírba, viszont a lelkünket, személyiségünket, megszerzett jó és rossz tulajdonságainkat igen. Minden evilági dolog fontosságát, így a zenéét is az adja meg, hogy mennyiben tud ehhez hozzájárulni. Ha a zenét fel tudjuk használni eszközként ebben a fejlődési folyamatban, az jelenti az igazi, hosszan tartó sikert, az eljövendő világban is.

Mindezek alapján az is világos, hogy hogyan tér el a kereszténység túlvilág-képétől a miénk. A kereszténység szerint az egész üdvösség egyetlen ponton áll vagy bukik: hogy elfogadjuk-e megváltónak az ő vallásuk alapítóját (nevének leírását mellőzzük, tekintettel arra, hogy bizonyos vélemények érvényes rá a Mózes 2., 23:13-ban leírt tórai tilalom). Ennek felel meg az ő túlvilágjuk is: akik elfogadják, azokra örök üdvösség és minden jó vár a mennyországban, akik elutasítják, azokra örökké tartó szenvedés a pokolban. Ez legalábbis következetes: ugyanaz az egydimenziós kiértékelés vonatkozik az evilági cselekedetekre, mint a túlvilági jutalomra. Ez a hit kényelmesebb a miénknél, mert aki ezt az egy lépést meglépi, annak a továbbiakban nem kell aggódnia lelki üdvéért. Végeredményben azonban ők emiatt ezt a világot egy sokkal hiányosabb lélekkel hagyják el, így hosszútávon kellemetlen meglepetés vár rájuk. Ezzel szemben a zsidó ember élete egy folyamatos utazás, fejlődés, és a Teremtője minden egyes cselekedetének súlyát fontosnak tartja.

Megjelent az Új Élet 2016. november 1-i számában.