Talán az egyik legfontosabb fogalom, ami a zsidóságot megkülönbözteti minden más világnézettől, ami csak a világon van, az az emberi nagyságba vetett hit: az, hogy mit gondolunk mi, egyszerű földi halandók arról, hogy milyen magas szinteket képes egy hús-vér emberi lény elérni. Noha a nyugati civilizáció iskoláiban hivatalosan nem tanítanak erről, mégis, kimondatlanul is kialakul egy kép arról, hogy mi is az ember: kicsit hibás, kicsit jószándékú, helyenként tehetséges, alapvetően mégis esendő lény. Némelyik ember nagyratörő, becsvágyó, és gőgösségével képes arra, hogy egész országokban kárt tegyen, ha hatalomvágyát akarja kiélni abban, hogy más embereket irányítson. Ha valaki képes arra, hogy egy ilyen fontos pozícióban megőrizze a szerénységét, az már csúcsteljesítménynek számít. Nagyjából ennyit tudna összeszedni egy átlagos, nem a zsidóság tanításain nevelkedett ember a nagyság témájáról, ha megkérdeznénk.

A zsidóság ehhez képest azt vallja, hogy egy emberi lény ennél sokkal többre is viheti, akár ezen a világon. Nem kell angyalnak lennie, csak nagyon alaposan és következesen végigvinnie azt a fejlődési programot, amit a Teremtő kínált fel számunkra, a Tóra és a micvák útján. Noha ez korántsem sikerül mindenkinek, de az út mindenki előtt nyitva áll: „minden embernek lehetősége van olyan igaz embernek lennie, mint Mózes” (Misne Torá, Hilchot Tesuvá 5:2). Azt nem mondja, hogy olyan fontos vezető is bárki lehet, mert az, hogy az életben milyen szerepet töltünk be, nem mi határozzuk meg. Viszont azt, hogy a ránk osztott szerepet milyen minőségben sikerül produkálnunk, igenis rajtunk múlik.

Ugyanúgy, ahogyan gyakorlást és kitartást igényel az, ha az ember bármilyen mesterséget vagy művészetet szeretne elsajátítani és tökélyre vinni, az emberi nagyság is gyakorolható. Ezekről a témákról szólnak a muszár irodalom klasszikus könyvei (pl. Orchot Cádikim, Sááré Tesuvá, Meszilát Jesárim, Chovot Hálevávot). Ezeket a könyveket régi időkben élt rabbik írták, az emberi természet működésének legbelsőbb titkairól. Nem mindenki képes arra, hogy a bennük rejlő üzenetet a magáévá tegye. Ezért minden nemzedékben a legnagyobb tanítók felfrissítették az üzeneteiket, és a saját koruk számára segítették a megértést a mindmáig bővülő muszár könyvekkel, melyek mára a zsidó irodalom egyik fontos ágazatát képezik a négy közül (a maradék három: bibliamagyarázatok, talmudi magyarázatok, törvénymagyarázatok).

Ahogyan egy szakmát is úgy kell elsajátítani, hogy a legfontosabb fogásait az ember hosszú idő alatt kitartóan begyakorolja, úgy kell az emberi lelket is „edzenünk”, minden egyes részét külön-külön. Ebből megérthetjük, hogy nagy embernek lenni még nehezebb is, mint egy szakmát profi módon végezni (hiszen ez a szakma több rész-szakmából is összetevődik). Ez szöges ellentétben áll azzal az elképzeléssel, hogy egyszerű dolog jó embernek lenni, csak nem szabad semmi rosszat csinálni, és igyekezni kell jócselekedeteket tenni. Hiszen jó embernek lenni és nagy embernek lenni a zsidóság szerint egy és ugyanaz (mindkettőre a cádik szót szoktuk használni).

Ismerjük meg néhány példán keresztül azt, hogy pontosan mi is az a magas szint, amit egy emberi lény ezen a világon elérhet azáltal, hogy dolgozik saját személyiségén. Ábrahám képessé vált arra, hogy akár saját fiát is örömmel feláldozza a Teremtő iránti szeretetéből. Mózes negyven napot töltött a Szináj hegyén, amíg a Teremtő megtanította neki a Tórát, és nem evett, nem ivott semmit az ott töltött idő alatt (Mózes 2., 34:28). A Misna beszámol arról, hogy a korai jámborok ima előtt és után egy-egy órán keresztül meditáltak, hogy minden kapcsolódásukat a fizikai világhoz megszüntessék egy időre (Beráchot 5:1). Rási, Rámbám, Joszef Káro olyan sokat tanultak és írtak a Tóra különböző részeinek magyarázatairól, hogy a mai korban az számít nagy embernek, aki el tudja olvasni minden írásukat.

A berdicsevi cádikról, a Kedusát Lévi szerzőjéről mesélik, hogy egyik Jom Kipur alkalmával megjelent egy faluban, ahol nem ismerték őt, és biztosak voltak benne a lakók, hogy egy angyal járt ott. Mert a különös vendég odaállt az előimádkozói pulpitushoz, és szívbemarkoló hangon végigénekelte az estét, majd az egész napot is. (Jom Kipur reggelén ugyan megpróbáltak korán odaérni, hogy a hivatalosan kijelölt kántor foglalhassa el a helyét, de hoppon maradtak: a különös vendég ugyanis az egész éjszakát ébren töltötte, helyéről nem mozdulva – a Zsoltárok könyvéből mondott dicséreteket.) A nap végén a hangja, ereje meg sem fáradt. Amikor véget ért Jom Kipur, látszott rajta, hogy szomjazik. Hoztak neki vizet, ételt. Mondta, hogy nem vízre szomjazik, hanem tanulásra, hiszen már több mint 24 órája nem tanulhatott Talmudot! Hozzák ide neki sürgősen a Szuká traktátust (amely a soron következő ünnep törvényeit tartalmazza). Leült, és együltében áttanulta az egészet, és csak utána kezdett el enni.

Nagyon fontos, hogy nehogy azt higgyük, hogy ezek az emberek ilyen jó tulajdonságokkal megáldva születtek meg. Hiszen abban semmi érdemünk nincsen, ha úgy viselkedünk, amilyennek születtünk. A velünk született adottságok segítenek minket abban, hogy továbblépjünk magasabb szintekre.

„Mi az ember, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy számba veszed? Csak egy kicsit tetted kevesebbé az Istennél, és dicsőséggel, dísszel koronázod.” (Zsoltárok 8:5-6) A zsoltár azt mondja, hogy az ember szélsőséges esetben akár Istenhez közeli minőségig is eljuthat. Ez volt a helyzet az első emberrel a bűne előtt, és ez az a helyzet, aminek a visszaállítására kapta a zsidó nép a Tórát. Hinnünk kell abban, hogy léteznek a magas szintek, akkor is, ha nem is tudjuk őket belátni, ha mindig csak az éppen következő cél az, amit fel tudunk fogni. De ne gondoljuk azt, hogy ha megoldottuk az éppen aktuális problémát, amivel küzdünk, akkor befejeztük szellemi fejlődésünket. Nem ezért küldött minket a Teremtő erre a világra, hanem azért, hogy nagy céljaink legyenek – nem minél több ember irányításával, minél látványosabb eredményekkel, hanem saját magunk fejlesztése által.

Időről-időre minden ember ráérez a lelke mélyén arra, hogy mi is az a képesség, különleges látásmód, ami benne rejlik, amit ha egy szempillantás alatt megoszthatna mindenkivel, azon nyomban tiszteletet ébresztene bennük. Ez az az isteni szikra, amit egy élet munkájával ki tudunk hozni magunkból.

Megjelent az Új Élet 2017. január 1-i számában.