Az igazi szabadság belülről fakad

A legutóbbi alkalommal arról tanultunk, hogy a micvá szónak két jelentése van: cselekedet és parancsolat. Feltettük a kérdést, hogy miért fontos a zsidóság számára ez a két fogalom. Az elsőt meg is magyaráztuk. Ezúttal próbáljuk megérteni a másodikat. Egyébként ez a jelentés a szó szerinti, mert héberül a cáv azt jelenti: parancsol. Van egy másik szó is, ami ezzel erősen összefügg: chijuv, azaz kötelesség. Nem mindenki fülében cseng ez a szó pozitívan, miközben a zsidóság egy jelentős része e körül forog. Vajon miért?

A modern kultúra egyik alapvető értéke a szabadság. Ezalatt azt értjük, hogy mindenkinek szabadsága van tenni, amit jónak lát, feltéve, hogy ezzel mások szabadságát nem sérti. Tehát nincsenek kötelezettségei, senki nem kényszeríti semmire. Ugyanakkor Bölcseink a következő megleppő kijelentést teszik a szabadsággal kapcsolatban: „Nem lehet szabad az ember, csak akkor, ha a Tórával foglalkozik” (Ávot 6:2). Még a Tórában is találnak rá bizonyítékot, amikor Mózes lehozza a két kőtáblát, és az van írva, hogy „vésés van a táblákon” (Mózes 2., 32:16), az úgy is olvasható, hogy „szabadság van a táblákon”.

A szabadság ellentéte a korlátozás. A Tóra kötelezettségei látszólag korlátozzák azt, hogy mit szabad csinálnom. Valójában azonban azt célozzák, hogy felszabadítsanak meglévő, belső korlátozásaim alól. Eszerint ha valaki nem tartja a Tóra által előírt kötelezettségeket, szabadnak érezheti magát, hiszen azt tehet, amit akar. De az már nem biztos, hogy akkor is ugyanazt akarná tenni, ha szabad lenne a belső kötöttségeitől. Ha például valaki szenvedélybeteg, és elszív még egy cigarettát, akkor mondhatjuk, hogy el akarta szívni, és elszívhatta, tehát szabadon cselekedett. Másrészt viszont ha józanul elgondolkodott előtte, és nem akarta volna elszívni, mert tudja, hogy árt az egészségének, akkor kiderül, hogy mégsem volt szabad: a saját szenvedélybetegségének volt a rabja, ez korlátozta be a cselekedeteit.

Mi a jelentősége mindennek egy olyan ember számára, aki nem szenvedélybeteg? Sokszor hasonló logika szabályozza a mindennapi cselekedeteinket, a saját korlátaink, vágyaink, rossz megszokásaink, tulajdonságaink befolyásolnak, és nem hagyják, hogy szabadon, tiszta fejjel, józan ésszel döntsünk. Mindettől még persze sokkal szabadabbnak érezhetjük magunkat, mint egy vallásos ember, aki a szabályok korlátai között él. Legalábbis így érzékelheti ezt egy kívülálló: mi az, hogy nem tudsz eljönni velem egy étterembe? Csak azért, mert neked az ottani étel nem kóser? Nem tudunk találkozni szombaton vagy ünnepnap, mert nektek azt tilos? Nem tudsz jönni a munkahelyre kora reggel, mert el kell mondanod a reggeli imát? Még a strandra sem tudunk elmenni, mert nektek nem szabad meglátnotok a fürdőruhás nőket!

Mindez kialakíthat egy kívülálló szemében egy olyan érzést, hogy a vallásos életben nincsen semmi öröm. És még ha fel is tételezzük, hogy van benne öröm, akkor az is valami egészen ismeretlen, megfoghatatlan dolog az ő számára, amit még nem tapasztalt, és nem érti, hogy miért kellene elhagynia az általa megismert, megszokott örömöket valami olyanért, amit még nem is ismer igazán.

Ami hiányzik ebből a megértésből, az az, hogy annak, aki benne van a vallásos életmódban, az nem érzi azt, hogy ő lemondana valamiről. Minden ember számára vannak olyan pontok, amiket „rózsaszínben lát”. Ezek jelentik számára azt, amiért érdemes élnie, amikre vágyik. Egy nem vallásos ember számára ez lehet például a kikapcsolódás, az étterem, a mozi, a strand, az ismerkedés, a bulizás. Mivel ezeket „rózsaszínben látja”, vágyik rájuk. Ha ezeket elvennénk tőle, megtiltanánk neki, csalódott lenne, és azt érezné, hogy hiányzik valami az életéből.

Ha azonban egy nap arra ébredne, hogy egyáltalán nem vágyódik ezek után, akkor egyik pillanatról a másikra érdektelenné válna minden ilyen vágy. Hirtelen rengeteg szabadideje keletkezne, és csak azt kellene kitalálnia, hogy milyen értelmes dologra fordíthatná? Hogyan tudna olyan hasznos dolgot csinálni, ami az emberiség és a saját javát egyaránt szolgálná? Ugyanígy érezne, ha egy reggel arra ébredne, hogy rájött, hogy mi az élete célja. Egyszerre csak az motiválná, hogy azt csinálja, azon dolgozna minden erejével. Lehet, hogy elmenne időnként kikapcsolódni, de csak azért, hogy erőt meríthessen az életfeladatához.

A zsidó életmód kötelezettségei – ideális esetben – ehhez az állapothoz vezetnek. Megszűnnek a korlátozó vágyak, és kialakul egy elképzelés arról, hogy mi a teendőm ezen a világon. Nem utolsósorban, ez nem egy belső fantázia, hanem összhangban van a világ Teremtőjének akaratával, az általa adott törvénnyel. Ebben az állapotban nincsen szükségem arra, hogy sajnáljanak, amiért be kell tartanom a szabályokat. Hiszen tudom, hogy ezen szabályok betartása tesz alkalmassá arra, hogy azzá az emberré váljak, akivé válhatok. Hogy igazán szabad lehessek.Erre mondják Bölcseink: „Nem lehet szabad az ember, csak akkor, ha a Tórával foglalkozik”.

Megjelent az Új Élet 2016. szeptember 15-i számában.

Megtekintések száma: 21