A közismert magyarázat szerint a Szukot ünnepén lengetett csokor négyféle növénye megfelel négy embertípusnak. Az etrognak (citrus) íze is, illata is van, ezért ez felel meg annak, aki mind Tóratanulással, mind jócselekedetekkel rendelkezik. A lulávnak (datolyapálma ága) íze van, illata nincs, ez olyan ember, akinek Tóratanulása van, de jócselekedete nincs. A hádász esetében (mirtusz) éppen fordítva van: illata van és íze (gyümölcse) nincs. A negyedik fajta pedig az árává (fűzfaág), amiben egyik sincsen, mégis ez is szükséges része az ünnepi csokornak. Így írja ezt a midrás (Vájikrá Rábá 30:12).

Ebből azt láthatjuk, hogy a zsidó közösség tagjai nem mindig tökéletes emberek, mégis mindenkire szükségünk van. Első pillantásra ebben van valami furcsa: talán ha lenne egy közösség, amiben mindenkinek van Tóratanulása és jócselekedete is, az nem lenne teljesnek nevezhető? Vajon külön keresni kellene ebbe a közösségbe gyengébb tagokat, kevésbé vallásos embereket?

Gyakran segít az ilyen hasonlatok megfejtésében az, ha elolvassuk az eredeti forrásukat, a midrás szövegének folytatását. Ebben azt írja, hogy egy prófétai mondatból tanulhatjuk ki, hogy a Szent, Áldott Ő egybefogja ezt a négy embertípust, hogy egyik a másikra engesztelést hozzon „felemelkedjen”. Ezt Ámosz prófétától tanulhatjuk: „[Az Örökkévaló,] aki emelvényét az égbe építi, és közösségét a földre alapozta” (9:6). Ebben a mondatban az „emelvény” szó gyöke ugyanaz, mint a felemelkedésé, a közösség (águdá) pedig ugyanaz, mint az a levél, amivel az ünnepi csokor négy tagját egybe szoktuk kötni (eged). Talán éppen ez utóbbi szóhasználati hasonlóság adhatta Bölcseinknek az ötletet, hogy a csokor növényeit a zsidó közösség tagjaihoz hasonlítsák.

Ha megnézzük, miről szól az a prófécia, amiben ez a mondat szerepel, azt találhatjuk, hogy témájában nagyon is kapcsolódik az idézett midrás témájához. A fejezet elején fenyegető prófécia áll, ami arról szól, hogy a közösség vezetőit felelősségre vonják, az Örökkévaló megbünteti azokat, akik nem megfelelően irányították a rájuk bízott népet. Utána a zsidó népet gabonához hasonlítja, amit szitára tesznek, és megrázzák, és a gonosz emberek úgy fognak elhullani, ahogyan a gabonából kihullik az, ami nem oda való. Ezután a büntetés után az Örökkévaló „helyreállítja Dávid összedőlt sátrát” (éppen ez az, amiért Szukot ünnepén imádkozunk az étkezés utáni áldásban), és egy jobb idő érkezik el, amikor nagy gazdagság és békesség következik, és Izrael népe visszatér földjére.

Hogyan kapcsolódik ez az ünnepi csokorhoz? Az egyértelműen kiderül, hogy nem arról van szó, hogy minden közösségbe kellenek igaz és bűnös emberek egyaránt, hiszen ebben a próféciában nagyon is kemény hangon szól a bűnösökről. Az ünnepi csokor kevésbé ékes tagjai viszont nem bűnösök, de nem is különösebben érdemesek: hiányoznak a jó cselekedeteik vagy a Tóratanulásuk. Ezen kívül a vezetők felelősségét is hangsúlyozza, ami egybecseng a midrásnak azzal a gondolatával, hogy a közösség tagjai engesztelést hoznak a többi tagra. Ki hoz engesztelést kire? A prófécia fényében azt mondhatjuk, hogy a vezetők, az igaz, érdemes emberek feladata, hogy engesztelést hozzanak a többiekre, azaz őket is juttassák érdemekhez. Ha ezt nem teszik meg, azzal a saját kötelezettségüket mulasztották el. Hiszen ez az Örökkévaló közössége, ahogy a prófécia írja, „az Ő közösségét alapozta a földre”, tehát felelősséggel tartoznak iránta. Ha egy közösségből hiányzik ez az embertípus, az annak a jele, hogy az „elit” kizárta őket a köreiből, ahelyett, hogy befogadta és segítette, felemelte volna.

Ez a gondolat talán segít megérteni a nagyünnepi imák súlyos, sokszor akár túlzónak is tűnő szövegét, mely hosszasan írja, hogy milyen bűnöket követtünk el. Ezek a bűnök mindig többes számban vannak fogalmazva, a közösség egésze a felelős. Nem mondhatja azt az ember, hogy nekem Tóratanulásom és jócselekedeteim is vannak, ezért rám ezek a bűnök nem vonatkoznak. Még akkor sem, ha a gyakorlatban ő maga nem követett el ilyen súlyosságú bűnöket. Amíg a közösség nem olyan harmonikus és díszes, mint a szukoti ünnepi csokor, addig mindenkinek van teendője.

Ha azt akarjuk, hogy az Örökkévaló „felemelkedjen”, nyilvánosan megszentelődjön, azaz minél több ember számára felismerhetővé váljon a nagysága, akkor annak az a módja, hogy a zsidóságra mint egy nagy, összekötött közösségre tekintsünk, amiért mindnyájan felelősek vagyunk. Amit a másik csinál az nem az ő magánügye, és nem építhetem a saját kis világomat, amiben én magam rendben vagyok. Úgy kell tekintenem rá is, mint a csokor egyik tagjára, mert a külső szemlélő számára mi mind egy csokor vagyunk. Csak akkor lehetünk az Örökkévaló dicsőségére, ha az egész csokorra büszkén mondhatjuk, hogy az a miénk.

Megjelent az Új Élet 2015. október 1-i számában.