A zsidóság egyik legszembetűnőbb jellemvonása az, hogy közösségben éljük meg. Még ellenségeink is megfogalmazzák, hogy mennyire összetartóak vagyunk. A hagyományos gondolkodás ennek forrását a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásban keresi, amiről úgy tartjuk, hogy csak akkor kaphatjuk meg a Tórát, ha képesek vagyunk egységesek lenni, azaz mindenki egyetért abban, hogy szeretnénk a Tórát megkapni (ld. Rási, Mózes 2., 19:2). Másrészt azt is mondják, hogy a zsidók szeretnek vitatkozni: „Két zsidó, három vélemény”. Szeretjük egyéniségünket hangsúlyozni, és szinte mindenkinek minden kérdésben megvan a maga véleménye.

Mikroközösségek, szubkultúrák egész sorát fedezhetjük fel még az ultraortodox társadalmon belül is: szefárdok, litvisek, amerikaiak, modern ortodoxok, és persze haszid ágazatok teljes palettája. Ezeknek a közösségeknek a legszembetűnőbb megkülönböztető jegyük a hagyományuk, szokásaik. Van egyébként egy alapvető különbség a hagyomány és a szokás között, ami mind a magyar, mind a héber nyelvben megjelenik. A hagyomány (héberül maszóra) az, amit egyik nemzedék a másiknak örökül hagy (héberül mászár=átadni). Ezzel szemben a szokás (héberül minhág) az, ahogyan a dolgokat szoktuk csinálni (héberül a vezetés ill. viselkedés szavaknak felel meg). A hagyomány fogalmában van valami nehezen befogadható: azért csináljam én ezt, mert a szüleim is így csinálták? Hasonló kérdést tehetünk fel a közösség megválasztásánál. Ha valaki most például eldönti, hogy a szatmári haszid közösség tagja lesz, mert annak a szokásai illeszkednek az egyéniségéhez a legjobban, akkor mit szóljon a gyereke, aki gyakran teljesen másmilyen egyéniséggé alakul? Ez a közösséghez tartozás ára, amit már fent is megfogalmaztunk: az ember felad valamit saját egyéniségéből a közösség kedvéért.

Van-e tényleges, elvi vita a közösségek között? Lehetséges az, hogy az egyik közelebb áll az igazsághoz, míg a másik tévúton jár, és hibát követ el, aki csatlakozik hozzá? Ennek megválaszolásához azt értsük meg először, hogy hogyan jön létre a közösség. A legtöbb esetben egy nagy egyéniség személye köré csoportosulva. Ez a vezető felismeri korának egy különleges hívását, és a Tórában megtalálja a forrást, a gyógymódot az aktuális problémára, élethelyzetre. Megfogalmaz egy üzenetet, ami gyakran egy közismert hagyományos zsidó érték, aktualizált formába öntve. Az ő követőinek a köréből alakul ki a közösség. Ez alapján nem mondhatjuk, hogy a közösségek bármelyike is tévúton jár, amíg egy-egy tórai tanításnak vagy értéknek az újbóli megerősítése mellett törnek lándzsát. Példa lehet az ilyen típusú „forradalomra” az, amikor Báál Sém Tov megalapította a haszidizmust, az egyszerű emberek, tiszta, őszinte hitének és érzelmeinek értékessége mellett érvelve, vagy amikor Ráv Jiszráel Szalanter megalapította a muszár mozgalmat, az önfejlesztés, saját tulajdonságaink kijavításának céljából. Talán ennek a gondolatnak a gyökerét megtalálhatjuk a Szukot félünnepén a Szentélyben megtartott ünnepség leírásában. Ekkor a legnagyobb rabbik egyszerre több fáklyát is a levegőben tartottak úgy, hogy mindig azt lendítették a magasba, ami éppen a legmélyebben volt (Szuká 51a). Ez a mutatvány emlékeztet arra, ahogyan a nemzedék vezetői felismerik, hogy zsidóságunk melyik aspektusa szorul a leginkább megerősítésre, és annak adnak egy nagy „löketet”.

Ha a közösséghez tartozás számunkra egy ilyen együttes fejlődést jelent, ami tudatos választás eredménye, és ezzel együtt megértjük és tiszteletben tartjuk a többi közösséget is, akkor az egy igen egészséges része lehet az életünknek. Kényes persze az egyensúly a saját elveink határozott megfogalmazása és a többi közösség lenézése között. Ám ha látjuk a másik közösségben a jót, annyira, hogy már szinte fáj, hogy nem tartozhatunk közéjük, akkor jó úton vagyunk ennek a kényes egyensúlynak a megtartása felé. Talán jó példa erre a nemrégiben elhunyt szefárd bölcs, Ráv Ovádjá Joszéf, aki gyakran élcelődött humorosan az askenáz közösségek szokásain, de eközben a gyerekeit az ő iskoláikban taníttatta.

Tehát a közösséghez tartozás az embernek nemcsak azt az erőt adja meg, ami a sokasággal jár, hanem célt is ad az életének. Egyben lehetővé teszi azt, hogy az ember közel kerüljön egy nagy emberhez, vagy általában, az emberi nagysághoz. Ebben a rendszerben a szokásoknak is megvan a maga helye. A szokások kívülről nézve gyakran felesleges szigorításnak tűnnek, de valójában ezek teszik a vallás megélését személyessé. Lehetnek a rituáléinkkal kapcsolatosak, például a péntek esti gyertyát olajjal gyújtani, mindennap pontban csillagok feljövetelekor elmondani a Smát, szombat kimenetelekor családi lakomát rendezni, ünnepnapon különleges éneket énekelni, vagy ételt enni, illatos fűszerkeveréket szagolni. Más szokások a hétköznapi életvitelünkben mutatkoznak meg, például ha megfogadjuk, hogy sosem megyünk át a piros lámpán, szombaton mindig zebrán megyünk át az úton, sohasem emeljük fel a hangunkat, vagy cedákát (adományt) adunk minden hétfő reggel. A szokások egy harmadik csoportja lehet az, ha különleges, egyéni tanulást illesztünk be az életünkbe, például minden hétfő este elmondunk egy zsoltárt, minden szombat este elolvassuk Rámbán levelét, vagy lefekvés előtt mindig gondolkodunk 1 percet az életünkön, vagy a tórai hetiszakaszon. Ezek a jó szokások emelik fel a vallásos életélményünket, és megadják a különlegesség érzését. Apró dolgok, amelyek szoktatnak és emlékeztetnek minket, ébren tartják bennünk a tüzet.

Megjelent az Új Élet 2015. november 15-i számában.