Hagyományunk előírja számunkra a napi háromszori imát: reggel, délután és este. Egy ilyen imaalkalommal vaskos imakönyvünk egy igen tekintélyes részét átlapozzuk. Különösen igaz ez a reggeli imában, mivel a reggel az „irgalom ideje”, ilyenkor nyitva vannak az ég kapui, imáink jobb eséllyel találnak meghallgattatásra. Így a reggeli ima az legtöbb imakönyvben csaknem 100 oldalon keresztül halad. A legtöbb embernek ez a kihívás eléggé elrettentő ahhoz, hogy eltakarja a szeme elől azt az óriási lehetőséget, amit az ima jelent. A Talmud úgy ír az imáról, hogy „a világ csúcsán van, de az emberek mégis alulértékelik” (Beráchot 6b).

Kétféle imával kapcsolatos probléma ered az ima méretéből és rendszerességéből. Szinte alig akad olyan ember, akit egyik probléma se érintene. Az első az, hogy nehezen kezdünk el imádkozni, az imák hossza miatt. Ha nem tudunk héberül olvasni, akkor nehezen vesszük rá magunkat arra, hogy végigmenjünk a betűkön. Ha tudunk, akkor nehezen tanuljuk meg az imák jelentését a kétnyelvű imakönyvből. Ha nem ismerjük az imákat, akkor azt sem tudjuk, hol fogjunk bele a megismerésébe, ezért inkább porosodik az imakönyv a polcunkon.

A második probléma akkor következik, ha mindezen már túl vagyunk. Ha értjük az imákat, jelentésüket, jelentőségüket, minden szavukat, akkor következik a kísértés, hogy ima közben másra is figyeljünk. Ha túl gyors a közösség imája, és nem tudunk vele lépést tartani, akkor könnyen lemondunk, és inkább csak „daráljuk” a szöveget, miközben fejben máshol vagyunk. Ha túl lassú, akkor elunjuk a sok szöveget, elfárad a figyelmünk.

A mai korban az emberi agy nincsen megfelőlen felkészítve a zsidó imára. Ami a régebbi nemzedékeknek még természetesen ment, az ma már komoly „edzéstervet” igényel. Viszont hasznosítani tudjuk ezen a területen a meglévő tapasztalatainkat. Bármilyen értelmes célt tűzünk ki magunk elé, tudjuk, hogy az elérése nem lesz akadálymentes. A lényeg az, hogy nem szabad bedobni a törülközőt. Ha hallunk egy lelkesítő beszédet, vagy olvasunk egy tanítást az ima fontosságáról, erejéről, szentségéről, vagy van egy belső ihletettségünk arra, hogy dolgozzunk az imánkon, akkor hajlamosak vagyunk elképzelni, hogy hamarosan egy csapásra minden szép és jó lesz, és az imánk által olyan dimenziók fognak feltárulni előttünk, amikben még sohasem jártunk. Őrizzük ezt a víziót, vegyük elő időről-időre, de ne higgyük, hogy azonnal megvalósul. Ha csak kismértékű, de érzékelhető fejlődést tapasztalunk magunkon, az már előremutató.

Ha az első probléma érint minket, az a könnyebb eset. Ha minden nap egy újabb oldalt tanulunk meg az imakönyvből, belátható időn belül minden szót érteni fogunk. Ez a stádium a percekben, napokban, hónapokban tervezhető fejlődésről szól. Élvezzük ki a lelkes kezdőségnek ezt az időszakát!

Ha a második, akkor tegyük a belső világunkat is „mérhetővé”. Voltak olyan részek az imában, amikre emlékeztem? Közel éreztem magamat a Teremtőhöz a csendes ima bármelyik pontján? Éreztem-e azt, hogy nagyon sok a teendőm, és bárcsak szabadulnék már, vagy éppen ellenkezőleg: volt olyan benyomásom, hogy most vagyok jó helyen, és bárcsak örökre itt lehetnék, az Örökkévaló közelségében?

Ha elégedetlenek vagyunk az eredményekkel, többféle technikával fejleszthetünk „pontszámainkon”. Ima előtt üljünk egy pár percet csendesen. Nekem ilyenkor eszembe jut az egész napom összes tennivalója, ami azért fantasztikus, mert mindegyikről elmondhatom magamnak, hogy a most következő percekben ezek egyikével sem fogok foglalkozni – csak az imával. Lehet gondolkodni azon is, hogy mit is fogok tulajdonképpen csinálni? Mit is mond az ima szövege lényegében? Kihez is imádkozunk? Vagy azon, hogy miért fontos ez nekem. Szükségem van az égi közbenjárásra, a segítségre, ha másért éppen nem, azért, hogy megőrizzen a jó helyzetemben. Milyen lenne, ha egyik napról a másikra kihúznák a lábam alól a talajt? Ezek a gondolatok segíthetnek abban, hogy az imához megfelelő hangulatba kerüljünk. De egy idő után persze ez is rutinná alakulhat. Ezért iktassunk be (akár havi rendszerességgel) olyan időket, amikor átgondoljuk, hogyan haladtunk, milyen irányváltoztatások szükségesek. Ahogyan a cégeknél is vannak megbeszélések, a tudományos életben konferenciák, ugyanúgy szükséges az is, hogy az ember a lelki életével elszámoljon (ezt a hasonlatot a Meszilát Jesárim 3. fejezete írja: „mint a nagy kereskedők”).

Ne aggódjunk: az imakönyv szerkesztői tökéletesen értették a dolgukat. Dávid király 150 zsoltárból álló könyvet szerkesztett és írt – az ő fogalmai szerint ez az a mennyiség, ami már elég ahhoz, hogy imát mondhassunk belőle. Ha akarta volna, sokkal rövidebbre is írhatta volna az egyes zsoltárokat, amik megfelelnek az ember érzéseinek, amit a Teremtő felé ki akar fejezni. Az, hogy ilyen hosszúra írta, azt jelenti, hogy a lelkileg egészséges ember belső ima igényének ez a mérték a megfelelő. A Nagy Gyülekezet Tagjai (ánsé kneszet hágedolá), akik megírták a csendes imánk szövegét, amit mindennap mondunk, az utolsó próféták idején éltek. Több próféta is tagja volt a gyülekezetüknek, akik részt vettek az írásban. Tudták, hogy ezt az imát fogja mondani a zsidó nép minden tagja, mindennap háromszor. Minden egyes témát, amit megemlítettek, minden egyes szót, amit az imában találunk, elengedhetetlenül szükségesnek láttak. Az ő tisztánlátásuk világosítsa meg a mi szemeinket is, és érdemeljük ki, hogy megérthessük az ima valódi fontosságát.

Megjelent az Új Élet 2017. január 15-i számában.