Niszán hónap – ez az idő a mi időnk

„Ez a hónap nektek a hónapok feje” – így ír a Tóra a rövidesen beköszöntő Niszán hónapjáról, amikor az Egyiptomból való kivonulás megtörtént (Mózes 2., 12:2). Azért, hogy erről megemlékezzünk, a hónapot megelőző szombaton felolvassuk az erről szóló tórai szakaszt a zsinagógákban. Ez a Sábát HáChodes, azaz a hónap szombatja.

Rövidítve így is olvashatjuk ezt a mondatot: „ez a hónap nektek”, azaz ez a hónap a tiétek. Egyszerű értelmezés szerint ez a hónap a zsidóké, mert az egész hónap róluk szólt. Az egész világ szeme a zsidó népen volt, amikor kivonultak, ahogyan a hálaénekben áll, amit akkor mondtunk, amikor átvonultunk a tengeren: „hallották a népek, és megremegtek” (Mózes 2., 15:14).

Egy fokkal mélyebb értelmezés szerint a zsidó nép ekkor magát az időt kapta meg, hiszen addig rabszolgák voltak, és a rabszolgák nem uraik az idejüknek (Szforno kommentárja alapján). Ezt az értelmezést támasztja alá Rási, aki idézi a midrást, miszerint az Örökkévaló rámutatott a Holdra, és akkor mondta, hogy „ez a hónap nektek a hónapok feje [újhold]”. (Erre azért volt szükség, mert a hónapokat a hold járása alapján állapítjuk meg.) Eszerint nem az az adott hónap volt a zsidóké, hanem minden hónap, azaz maga az idő.

Mondhatjuk-e azt, hogy a kivonulással a zsidó nép rengeteg szabadidőt kapott? Látszólag nem, hiszen előtte a Fáraót kellett szolgálnunk, utána pedig az Örökkévalót (Megilá 14a). Az ugyan egyértelmű, hogy jobb az Örökkévalót szolgálni, de szabadidő szempontjából lehet, hogy még rosszabbul is jártunk. Hiszen azok a micvák, a parancsolatok, amiket kaptunk Tőle, minden egyes percünket beosztják. Reggel és este el kell mondanunk a Smá Jiszráél mindhárom bekezdését. Naponta háromszor imádkoznunk kell. Étkezés után, ha kenyeret fogyasztottunk, hosszú utóáldást kell mondanunk. Ha a munkahelyünk biztosít némi szabadságot, azokat szinte mind a zsidó ünnepnapokra kell kivennünk. Ha még mindezután marad némi szabadidőnk, akkor sem dőlhetünk hátra, hogy saját szórakozásunkkal foglalkozunk (eltekintve attól az időtől, amit kifejezetten arra szánunk, hogy a pihenés és kikapcsolódás által energiát nyerjünk minden más micvához), hiszen az bitul Tórának, azaz a Tóratanulás elhanyagolásának számítana, hiszen egy jó zsidó ember a lehető legtöbb idejét a Tóra tanulmányozására fordítja. Egyrészt azért, mert maga a tanulható mennyiség elképesztően hosszú. Ha felmérnénk a világi tudományok legkiválóbb művelőinek ismeretanyagát, alatta maradnának egy erős közepes alapműveltséggel rendelkező Tóratanulóénak. Másrészt pedig azért, mert a Tóra tanulása az, ami képes arra, hogy az ember szellemét felemelje, hogy a fejlődését a lehető legjobb eszközökkel vértezze fel. Még ha nem is lenne kötelező, akkor is a lehető legjobb döntés lenne, hogy minden szabad percünkben ezt tanuljuk.

Ha nem lett több szabadidőnk, akkor mennyiben mondhatjuk azt, hogy a kivonulás által megkaptuk az időt? Urai lettünk vajon az időnknek? Akkor vagyunk urai az időnknek, ha arra tudjuk használni, amire akarjuk. Az Örökkévaló a Tórával, a parancsolatokon keresztül beosztja az időnket Ha mi magunktól is ugyanarra fordítanánk, azaz mi is azt akarjuk, amit Ő, akkor ebben az értelemben minden időnket arra használjuk, amire akarjuk. Ennek az a feltétele, hogy megértsük, hogy a Tóra ajándék, amelyet a saját javunkra kaptunk meg. Nem azért kéri az Örökkévaló tőlünk a betartását, mert ez egy olyan „munka”, amit Ő ne tudna elvégezni.

„Nincsen más szabad ember, csak aki a Tórával foglalkozik” (Pirké Ávot 6:2). Akkor mi a helyzet a nem zsidókkal, akiknek az Örökkévaló nem parancsolt semmit, akik ténylegesen azzal tölthetik az idejüket, amivel csak akarják? Ők nem eléggé szabadok?

A Tóra teszi lehetővé számunkra a szellemi fejlődést, a tisztánlátást. Ezáltal tudjuk saját tulajdonságainkat tökéletesíteni. Amíg mi magunk nem érjük el ezeket az egyre magasabb szinteket, addig a saját magunk börtönébe vagyunk zárva. Képzeljünk el például egy jámbor embert, aki hisz abban, hogy Isten irányítja az ő életét, és mindig pont olyan úton vezeti, amire szüksége van. Ugyanakkor elismeri, hogy ő maga nem lenne képes önállóan vezetni, irányítani az életét, felelősségteljes döntéseket hozni. Az ilyen ember istenhite becsületre méltó, de mégsem egészen ez az, amit Isten tőlünk elvár. Hanem az, hogy nőjünk fel, és ne hagyjuk magunkat sodorni az árral. Ez nem lehetséges, ha például könnyen haragra gerjedünk, vagy fizikai vágyaink irányítanak minket, vagy nagyon becsvágyóak vagyunk. Ezek a dolgok mind belülről korlátoznak minket. Ugyanígy, ha nem vagyunk képesek tisztán és minden befolyástól mentes módon gondolkodni a saját életünkről, az is a szabadságunkat korlátozza. A Talmud tanulására jellemző gondolkodásmód, a sok kérdés, a szövevényes válaszok felszabadítják az ember gondolkodását, és alkalmassá teszik arra, hogy magasabb nézőpontból legyen képes szemlélni saját életének legjelentősebb kérdéseit.

Megjelent az Új Élet 2016. április 1-i számában.

Megtekintések száma: 24