Ebben az évben március 19-én, szombaton van a zsinagógában Sábát Záchor, azaz az emlékezés szombatja. Purim ünnepének közeledtével ezt az időpontot jelölték ki Bölcseink arra, hogy emlékezzünk Ámálékra, a népre, ami a pusztában ellenünk támadt (mivel Hámán, a purimi történet negatív főszereplője maga is Ámálék leszármazott volt). „Emlékezz arra, hogy mit tett veled Ámálék az úton, amikor kijöttetek a pusztából!” (Mózes 5., 25:17) Ez a Tóra parancsa, annak ellenére, hogy ma már nincs tudomásunk arról, hogy ez a nép pontosan hol is van. Hitünk szerint a tórai parancsokat az Örökkévaló adta, aki tudta, hogy mi nagy valószínűséggel nem fogunk találkozni Ámálék leszármazottakkal, így ez a micva számunkra látszólag nem lényeges. Mégis, mi lehet a jelentősége, miért tartotta az Örökkévaló fontosnak azt, hogy erre a támadásra minden időben, minden nemzedékben emlékezzünk?

Ámálék nemcsak népként, hanem szimbólumként is értelmezhető. Több értelmezés szerint ez a nép a jécer hárá, a rossz ösztön szimbóluma. Ha közelebbről megnézzük a szöveget, számos párhuzamra lelhetünk rá: „Aki meglepett az úton, és rád támadott, minden gyengét, aki mögötted volt, és te fáradt és kimerült voltál, és Istent nem félte.” (Mózes 5., 25:18) Ha Ámálék megfelel a jécer hárának, akkor az, amit ebben a mondatban látunk, a jécer hárá egyik legfontosabb módszere, amivel az embert próbálja eltéríteni Istentől. A rossz ösztön a gyengét támadja, azt az embert, aki gyengének érzi magát, azaz nincsen meggyőződve saját jóságáról. Amikor az ember úgy érzi, hogy lelkileg gyenge, akkor semmilyen motivációja nincs arra, hogy jót tegyen. Nem érzi azt, hogy értékes, hogy tehetséges, elfelejti, mennyi pozitív érzése van, amit megoszthatna a világgal. Nem tudja, hogy milyen egyszerű cselekedetekkel lenne képes felemelni saját magát, és egy teljesen másik színvonalon élni. Üresnek érzi magát. Ahogyan a Tóra mondja: „te fáradt és kimerült voltál”. Ez arra az érzésre vonatkozik, amit az az ember érez, akit a mindennapok felőröltek. Minden nap egyformán telik, ez végeláthatatlan és fárasztó. Ezzel együtt azt látja, hogy nincsen változás a világban. Minden ember teherként hordozza magával a rossz tulajdonságait, új, jó tulajdonságokra nem tesz szert, így neki magának sincs sok esélye. Ezzel az életérzéssel kapcsolatosan egyetlen feladata marad az embernek: elviselni, átvészelni, valahogyan túlélni azt a néhány évet.

Ez a rossz ösztön módszere, ami ellen a Tóra az emlékezést írja elő gyógyírként: „emlékezz […] hogy töröld el Ámálék emlékezetét az ég alól, ne felejtsd!” (Mózes 5., 25:17-19) „Ámálék emlékezete” ebben az értelmezésben megfelel annak, amiről a rossz ösztön azt akarja, hogy az emlékezetünkben legyen: a saját kisszerűségünk. Ez megmagyarázza azt a látszólagos ellentmondást, hogy egyrészt emlékezni kell Ámálékra, másrészt el kell törölni az emlékezetét az ég alól. Amit el kell törölni, azok a negatív érzések, amiket az emlékezetünkbe akar ültetni. Amire pedig emlékezni kell, azok a pozitív dolgok, amik mindezt kitisztítják a fejünkből.

Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy képesek vagyunk a változásra, ha a gyakorlatban ennek ellenkezőjét tapasztaljuk? A hagyomány azt tanítja, hogy az ember testből és lélekből áll. A lélek teljesen tiszta, és elvileg képes lenne azonnal, teljesen megváltozni, ha a test nem korlátozná le. Ezt bizonyítja az, hogy az ember gondolatai korlátok nélkül szárnyalnak. Akármilyen nemes viselkedést el tudunk képzelni, de megvalósítani már nem tudjuk.

Miért fontos nekünk, hogy milyen jók tudnánk lenni test nélkül, ha most a testben vagyunk? Azért, mert ezzel tudomást szerzünk arról, hogy micsoda lehetőség van a kezünkben. Minden embernek van egy lelke, ami teljesen tiszta, amit egyenesen Istentől kapott (ahogyan azt a Tóra leírja az ember teremtésénél, amikor lelket lehellt az első emberbe). Nem számít, mennyi bűne van, milyen távol van Istentől, ez a lélek teljesen tiszta marad. Így az ember lelke legmélyén pontosan tudja, hogy milyen nagyszerű tudna lenni. Mégsem akarja elhinni saját magának, ha azt látja, hogy a gyakorlatban nem ilyen magas mérce szerint viselkedik. Ezért írja a Meszilát Jesárim, hogy az ember gondolja végig azt, hogy ha egy tökéletes ember lenne az ő helyében, hogyan cselekedne. Ennek az az üzenete, hogy minden ember szíve legmélyén pontosan tudja, hogy mit kéne csinálnia, és mégsem azt teszi. Az eddig írtak fényében ez tökéletesen érthető: az ember mélyén a lélek tökéletes és sértetlen marad, csak a test korlátozza. Aki ezzel a tudattal él együtt, azt nem zavarja, ha a gyakorlatban nem tud olyan ideális emberként élni, ahogyan elképzeli, és ennek ellenére képes a fokozatos fejlődésre.

Megjelent az Új Élet 2016. március 1-i számában.