Rásbi és LáG báOmer – 12 év a barlangban

Peszách és Sávuot ünnepe között van az omerszámlálás, melynek során hétszer hét napot számolunk. Ennyi idő telt el ugyanis az Egyiptomból való kivonulás és a Tóra adása között. Az a tény, hogy egyenként számoljuk a napokat, azt mutatja, hogy éppen ennyi napra volt szükség arra, hogy erre a szellemi élményre a nemrég felszabadult rabszolganép képes legyen felkészülni. Ezekben a napokban haltak meg Rabbi Akiva tanítványai, a hagyomány szerint azért, mert nem tisztelték egymást megfelelően, így ebben az időszakban különböző gyászos szokások érvényesek. Azonban a 33. napon megszakadt a járvány, így ennek a napnak örömteli jellege van. Ez Lág BáOmer (mivel a lámed-gimel héber betűk számértéke 33).

Emellett további jelentősége a napnak, hogy a kabbalista hagyomány szerint Rásbi, azaz Rabbi Simon bár Jocháj, a híres tannaita (a II. Szentély puszulása idején élt) rabbi is éppen ezen a napon halt meg, és meghagyta, hogy örvendjünk ilyenkor. Ezt hívják úgy, hogy „hilulá deBár Jocháj”, szó szerint Bár Jocháj örömnapja. Noha az utóbbi időben több nagy rabbi is vitatja azt a tényt, hogy valóban aznap halt volna meg, mivel némely kéziratok alapján arra lehet következtetni, hogy az erről szóló források nem eléggé pontosak (néhol az van írva, hogy „Rásbi semét bo bájom” – aznap halt meg, máshol „Rásbi számách bo bájom” – örvendezett azon a napon). Bármelyik változat is legyen azonban a helyes, a Bár Jocháj örömnapja megnevezés mindkét vélemény szerint megfelelő.

Ebből az alkalomból nézzük meg a Talmudban a Rásbiról szóló talán leghíresebb tanítást. Amikor a római üldöztetés elől menekülnie kellett, 12 évet töltött fiával egy barlangban. Ezt az időt szinte teljes egészében a Tóra tanulmányozására tudták fordítani. Ezért történhetett, hogy amikor a veszély elmúltával kijöttek a barlangból, és azt látták, hogy az emberek szántanak-vetnek, ahelyett, hogy ők is a Tórát tanulnák, haragjukban tekintetük felperzselt mindent, ahová csak pillantottak (Sábát 33b). Ezután – isteni utasításra – 12 hónapra vissza kellett térniük a barlangba, és miután ismét kijöttek, sokkal nyugodtabban reagáltak az őket körülvevő világra.

„Útjai kellemes utak, és minden ösvénye békesség.” (Példabeszédek 3:17) Így ír Salamon király a Tóráról. Ha ez valóban így van, akkor hogyan lehetséges, hogy nem a békességet és a mindenki felé irányuló szeretetet tanulta ki Rásbi és fia a Tórából azalatt a sok év alatt, amit a barlangban töltöttek? Elsőként azt kell megérteni, hogy igazuk volt-e egyáltalán a kritikájukban. Hiszen mi rossz van abban, hogy az emberek szántanak-vetnek? Az Atyák tanításaiban így áll: „mindenki, aki magára veszi a Tóra jármát, leveszik róla a fáradságos munka jármát, és mindenki, aki leveti magáról a Tóra jármát, rárakják a fáradságos munka jármát” (Ávot 3:5). Ez alapján a sok fáradságos munka, amit az emberek végeztek, mutatta Rásbi és fia számára, hogy nem tulajdonítottak kellő fontosságot a Tórának. Ettől azonban még további megértésre szorul, hogy miért kell ilyen látszólag intoleráns, türelmetlen módon tekinteni másokra? Miért nem alkalmazzák a „pozitív megítélés” szabályát, miszerint minden embert az előnyös oldaláról kell megítélni (Ávot 1:6)?

Az előnyös megítélésről sokan azt gondolják, hogy mindenkiről mindig pozitívat kell feltételezni. Ez egyáltalán nem így van. A zsidóságban nagy szerepe van a realisztikus gondolkodásnak. Ha valakit ismerek, és tudom, hogy mik az erősségei és gyengeségei, akkor ezek felett nem lehetséges szemet hunynom. Nem tehetek úgy, mint aki nem veszi észre a másik ember hiányosságait, hiszen ezekkel kell kalkulálnom, ha segíteni akarom őt, vagy együtt akarok dolgozni vele. Rábénu Joná (12. századi bölcs) írja a fenti tanításra írt magyarázatában, hogy a legtöbben azt gondolják az igaz emberekről, hogy mindenkiről csak jót gondolnak. „Mivel nem tudják, hogyan kell rosszat csinálni, ezért nem ismerik a gonoszok útját, mert nem értik meg azokat, akik ezt teszik.” Tehát képtelenek belehelyezkedni a gondolkodásukba. De ez tévedés, éppen az ellenkezője az igaz: ezek az emberek képesek arra, hogy a legpontosabban beazonosítsák a másik ember jellemvonásait (hiszen nekik szükségük volt a tiszta gondolkodásra ahhoz, hogy saját maguk személyiségét jóvá alakíthassák). A pozitív megítélés nem arra vonatkozik, hogy nem vesszük észre a negatív tényezőket, hanem arra, hogy a pozitívakra is nyitott szemmel járunk. Azaz nem szűklátókörűek leszünk tőle, hanem éppenhogy tágabb képre nyílik rálátásunk.

Így elképzelhető, hogy Rásbi és fia a Tóra tanulása által valóban olyan magas szintre jutottak, hogy egyből átláttak az emberek hiányosságain, és kritikus szemmel nézték őket. Tehát helyesen állapították meg, hogy az emberek elhanyagolták a Tóra tanulását. Végül mégis vissza kellett menniük a barlangba. Kijött egy égi hang, és azt mondta nekik: „azért jöttetek ki, hogy elpusztítsátok a világomat?” Ebből a történetből kiderül, hogy ha teljesen objektíven lennénk képesek szemlélni a világot, akkor lehet, hogy sok minden lenne, amit nem tartanánk érdemesnek a létezésre. Sok szórakozás, fényűzés, érdemtelen célok, melyekbe energiáink jelentős részét fektetjük, talán mind-mind olyan dolgok, melyeket egy magasabb perspektívából nézve megbánnánk. Ha biztosan meggyőződhetnénk arról, hogy létezik olyasvalami is, amivel tényleg érdemes foglalkoznunk, ez tovább erősítené ezt az érzésünket. Rásbi és fia így éreztek. Azonban az utolsó szó mégis a türelemé. Ők egy olyan világban éltek, ahol a célok tiszták, a fejlődés gyors, és minden percnek értéke van. Mások számára azonban gyakran évtizedekig kell várni egyetlen megvilágosult felismerésre.

Megjelent az Új Élet 2016. május 15-i számában.

Megtekintések száma: 40