Tévét hónap 10-e, azaz ászárá beTévét, a Szentély pusztulásával (churbán) kapcsolatos évi 4 böjt egyike, hagyományosan a legrövidebb, mivel a téli időszakra esik, amikor rövidebbek a nappalok, ezeket a böjtöket pedig csak a nappali órákra rendelték el. Érdemes tehát tartanunk ezt a böjtöt, ami a chanukai fánkfogyasztás után különösen jól van időzítve.

Nem feltétlenül szükségszerű, hogy kellemetlen érzéseink legyenek, amikor arra gondolunk, hogy ezen a napon böjtölnünk kell. Rámbám írt egy híres bevezetőt a böjtölés szabályaihoz (Hilchot Táánit 1:1-3), melyben leírja, hogy az egész böjt alapja a tórai alapelv, hogy a baj idején az Örökkévalóhoz kell kiáltanunk (Mózes 4., 10:9). Fel kell ismernünk, hogy Ő az, aki jóra tudja fordítani sorsunkat, ha Felé fordulunk, ha megjavítjuk cselekedeteinket. Ennek egy fizikai megnyilvánulása a böjt – egy lehetőség Istenhez közelebb kerülni, a fizikai világtól és annak élvezeteitől egy rövid időre eltávolodni. Rámbám azt is leírja, hogy ha esetleg a bajt nem Istenre „fogjuk”, hanem azt mondjuk, hogy megtörténik az ilyesmi, akkor az „kegyetlenség és azt okozza, hogy az emberek ragaszkodjanak rossz cselekedeteikhez”.

Érdekes, hogy éppen a „kegyetlenség” (áchzáriut) szót használja arra, hogy nem kiáltunk az Örökkévalóhoz a bajban. Pedig a kegyetlenségről általában azt gondoljuk, hogy az egyik ember a másikkal tud kegyetlenül viselkedni, ha olyat tesz vele, amivel fájdalmat okoz neki. Itt pontosan ki a kegyetlen kivel? Úgy látszik, hogy mi vagyunk kegyetlenek saját magunkkal, tudtunkon kívül, vagyis érzéketlenek, mert nem vesszük észre azt, ami nyilvánvaló. Mintegy figyelmen kívül hagyjuk az eseményeknek azt a kézenfekvő értelmezését, hogy valamit rosszul csináltunk, és ezért kapunk isteni büntetést, azonban imával és megtéréssel ez helyrehozható. Valószínűleg abból ered ez az érzéketlenség, hogy nem vagyunk kibékülve azzal a fogalommal, hogy Isten folyamatosan figyel minket és alkalmanként visszajelez számunkra. Kényelmesebben éreznénk magunkat egy következmények nélküli, „szabad” világban.

Rámbám bevezetőjében említi azt a tórai szakaszt, amelyet „feddések” néven ismerünk. Hosszú időn át nehezen volt értelmezhető az a rész, ami a véletlenről (keri) szólt: „ha ti véletlenszerűen jártok [el] velem, akkor én is véletlenszerűen járok [el] veletek” (Mózes 3., 26:23-24). A mai korban azonban adódik egy meglepően kézenfekvő olvasat. Sokan ugyanis pontosan a véletlenszerű hatásokkal akarják megmagyarázni a minket körülvevő világ létrejöttét, kialakulását. Régebbi korokban csak a történéseket lehetett a véletlennek tulajdonítani. A Rámbám ezt a fajta hozzáállást nevezte „kegyetlenségnek”, mert megakadályozza az imát és a megtérést. Ma azonban az az illúzió is rendelkezésünkre áll, hogy az egész világ puszta véletlenségből keletkezett, egyáltalán nincs is Isten, minden teljesen véletlen. Olyan szintű bizalom övezi ezt az elméletet, olyan magas tudományos támogatottságot élvez, hogy ezáltal az embereknek tökélétesen szabad akaratuk marad dönteni, hogy higgyenek-e Istenben vagy sem. Régen ilyesmi fel sem merülhetett. Ezért sokan azt mondják, hogy a mai kor emberének legfontosabb kihívása a hit, az emuná, amiről Bölcseink úgy tanítják, hogy – a látszattal ellentétben – szívben dől el. Akkor tudunk csak tisztán gondolkodni, ha elménket semmilyen érzelem nem befolyásolja. Ha a szívünkben nincsen meg a nyitottság arra a gondolatra, hogy talán van Isten, akkor semmilyen észérv nem segít, mert minden kérdésre fogunk találni Isten nélküli választ (legalábbis olyasmit, amit válasznak érzékelünk).

A Meszilát Jesárim című könyvből (15. fejezet) megtudhatjuk, hogy a böjt esetében fordítva is működhet a dolog: az intellektuális felismerésünkön keresztül is befolyásolhatjuk érzékelésünket. Ehhez csak azt kell végiggondolnunk, hogy pontosan mi is a jó abban, hogy eszünk? Lenyelünk egy kis falat ételt, aminek pár percen keresztül érezzük az ízét. Tökéletesen mindegy, hogy a legdrágább csemegét fogyasztjuk vagy a legközönségesebbet, mindkettő végül ugyanazt a célt éri el. Ha többet eszünk a kelleténél, a legkülönfélébb betegségek veszélyeztetnek minket, viszont ha csak éppen jóllakásig eszünk, akkor is elálmosodunk tőle, és képtelenné válunk az aktív cselekvésre. Mindezt a Meszilát Jesárim úgy summázza, hogy az étkezésben a jó csupán illúzió, a rossz hatásai viszont nagyon is valódiak. Ez a jelenség az étkezés kapcsán figyelhető meg a legélesebben, viszont a fizikai világ minden más részére is igaz. Ez egy olyan felismerés, ami tartalommal és értelemmel töltheti meg a böjtünket.

Megjelent az Új Élet 2015. december 15-i számában.