Tisá beÁv – Amikor a római császár is zsidó akart lenni

Áv hónap 9-én, azaz Tisá BeÁv-kor emlékezünk meg a Jeruzsálemi Szentély pusztulásáról (churbán), a zsidóság szétszórattatásáról, a Teremtő Jelenlétének (Sechiná) eltávolodásáról, melynek következményeit azóta is mindennap a bőrünkön érezzük. Ezt a napot azonban teljes egészében ennek a gyásznak szenteljük, olyannyira, hogy még a Tórát sem tanulmányozhatjuk, mert az „megörvendezteti a szívet” (Zsoltárok 19:9) – ugyanazon törvény szerint, ami a rokonát gyászolónak is megtiltja a Tóra tanulását. Vannak azonban kivételes részek, amiket szabad tanulni. Ezek kapcsolódnak a nap témájához, a Szentély pusztulásához, a gyászhoz és a megtéréshez. Talán a leghíresebb ilyen rész a Talmud Gitin traktátusának 55b oldalától kezdődő, több oldalon át tartó része, ami részleteiben írja le az akkor történt eseményeket.

Ebből a részből olvassunk el két szakaszt közelebbről. Mindkettő a rómaiak egy-egy császáráról szól, aki azt a feladatot kapta, hogy Jeruzsálemet elpusztítsa. Az első császárt Nironnak hívták. Amikor megérkezett, az első dolga az volt, hogy különös módon jósoljon: kilőtt egy-egy nyílvesszőt a négy égtáj irányába. Meglepetten tapasztalta, hogy mind a négy nyílvessző Jeruzsálem felé esett le. Ezután megkérdezett egy kisgyereket, aki most jött az iskolából, hogy mondja el azt a mondatot, amit az iskolában tanultak. (Az első alkalommal egy pogány, a második egy zsidó jóslási szokást alkalmazott.) Ezt felelte: „És odaadom a bosszúmat Edom [Róma] ellen, népem, Izrael kezébe [...]” (Jechezkél 25:14).

Vajon miért akart Niron jóslat útján meggyőződni ostromának sikeréről, amikor ő volt a kor legnagyobb világbirodalmának vezetője, míg Izrael egy kicsi nép volt, és Jeruzsálem egy hadi szempontból nem különösebben jelentős vár? Feltehetően azért, mert abban a korban a zsidóság egy komoly szellemi vonzerőt jelentett az egész világ számára. Ha megnézzük a zsidóság tanításainak gazdagságát, igazságának sokoldalúságát, ez érthető is. A kérdés inkább az, hogy manapság miért nem jellemző a zsidóság iránt ez a fajta érdeklődés? Inkább szégyellnivaló, titkolnivaló dolog az, ha valaki zsidó, pedig ennek kellene a legnagyobb büszkeségnek lennie! Ahogyan a Táchánun imánkban mondjuk: „tekints le az égből, és lásd, hogy megvetés és gúnyolódás tárgyává lettünk a népek között”. A mai korban részben a zsidóságból kiváló vallások elhomályosították, kivonták és sajátjukként tálalták azt az egyértelmű üzenetet, amit egykor a zsidóság jelentett. Másrészt, ma gálutban, azaz száműzettetésben élünk. Ez rányomja a bélyegét az egész létezésünkre, a zsidóság fényét még mi is csak letompítva érezzük, mennyivel inkább a többi nép – többek között ezért is fontos az Áv hó 9-i gyász, hogy emlékezzünk arra, hogy ez nem volt mindig így, és várjuk azt, hogy ismét megszűnjön ez az állapot.

Mivel Niron tudta, hogy Jeruzsálem különleges, szent hely, kétségei voltak küldetésével kapcsolatban. Talán attól tartott, hogy az ostrom sikertelen lesz, és a Teremtő csodálatos módon megvédi a népét a túlerővel szemben (ahogyan azt más esetben, például a chanukai történetben a görögökkel szemben meg is tette). Amikor látta, hogy a nyílvesszők Jeruzsálemben landolnak, elbizonytalanodott – talán a zsidóság is csak egy a sok hazug vallás közül, és a Szentélynek semmilyen jelentősége nincsen? Amikor azonban meghallotta a gyerektől a próféciát, akkor rájött, hogy Istennek hosszabb távú tervei vannak: népe büntetéseként valóban lerombolja a Szentélyt, de azt is megbünteti, aki által le lesz rombolva.

A történet szépen példázza azt a hitelvünket, hogy nincsen „eleve elrendelés”, senkinek sincsen megírva a sorsa egy könyvben előre, hiszen Niron szerepe eredetileg az lett volna, hogy ő pusztítsa el a Szentélyt. Ehelyett azonban elmenekült, betért zsidónak (éppen abban az időben, amikor tudta, hogy a zsidóságra a legnehezebb időszak vár!), és az ő egyik leszármazottja lett Rabbi Meir, az egyik legnagyobb tanító a tannaita korban, akitől a Misnában talán a legtöbb törvény származik.

Niron helyett végül Titusz lett az, aki Jeruzsálem pusztítását elvégezte. A Talmud hosszasan ír arról, hogy milyen meggyőződéses elkötelezettséggel csinálta a feladatát, mintha szánt szándékkal lázadni akarna Isten ellen. A Szentélyt megszentségtelenítette, a legszentebb helyén paráználkodott (nem tudta, hogy az Isteni Jelenlét addigra már régen elhagyta az épületet), a Szentek Szentjébe egy kardot szúrt, amiből csodálatos módon vér fakadt ki. Azt hitte, mintegy „megölheti” Istent. Bölcseink azt mondják, hogy az úton, amin az ember menni akar, azon vezetik. Ezért történt meg ez a csoda a vérrel: ha Titusz azt akarja hinni, hogy Istennel tud harcolni ugyanúgy, mintha ember lenne, akkor hadd higgye – ő az, aki saját magát meg akarja téveszteni.

Meglepő módon Titusz családjában is találunk egy nevezetes betértet, aki nem más, mint Onkelosz, a Tóra fordítója, akinek arámi fordítását mind a mai napig láthatjuk Mózes öt könyvének hagyományos kiadásain. (Maga Rási is lépten-nyomon az ő magyarázó fordításaira hivatkozik, ezért lényegében Rási kommentárját sem lehet teljesértékűen tanulmányozni Onkelosz fordítása nélkül.) Onkelosz, Nironhoz hasonlóan betérése előtt pogány jövendöléssel döntött a sorsáról. Halottidézőnél megidézte egykori nagybátyja, Titusz szellemét arról, hogy kik a fontosak a túlvilágon. Titusz elárulta, hogy a zsidók. Amikor azonban arról kérdezte, hogy betérjen-e, Titusz nemleges választ adott, sőt, éppen azt javasolta, hogy sanyargassa, nyomja el a zsidókat, és akkor nagy hatalomhoz juthat ezen a világon.

Ez a történet szépen példázza azt, hogy azáltal, hogy átkerülünk a túlvilágra, és ott megismerjük a valóságot, az abszolút igazságot, egyáltalán nem válunk bölcsebbé. Paradox módon pontosan ugyanazt a viselkedést, gondolkodásmódot visszük tovább, amit ezen a világon a magunkévá tettünk, megszereztünk. Ez azért van így, mert éppen ez a világ teremtésének célja, hogy mi magunk formálhassuk magunkat olyanná, amilyen a lelkünk marad – örökre. Ez egy nagyon fontos tanulság mindannyiunk számára, hogy tegyünk meg ezen a világon mindent, amit tudunk, ami az épülésünket szolgálja, és ne bizakodjunk abban, hogy a túlvilágon majd mindent jobban megértünk.

Megjelent az Új Élet 2016. augusztus 1-i számában.

Megtekintések száma: 26